Búcsúzni muszáj...
minden pillanatról emlékfotó készül,
s ott őrzöm lelkem kincsesládájában
örökre.

Gyúrásban megfáradt kezedről,
ahogy a tésztacsimbókokat dörzsölöd.
Látod? Homlokodat fáradt pára lepi...
majd halkan dallam szökken
a kiskertből felém, s a kapa apró
koccanásai  cifrázzák éneked.
Megtanítottál állatot szeretni,
embert befogadni – bárki is.
Hóvirággal ünnepeltél engem
február végén, s nekem már
örök hiány február eleje.

Ülsz a harmóniumnál, éneket tanulunk,
nekem unalmas a gyakorlás, de
megszeretteted – a zenét.
Félmosoly az arcodon,
huncut humorral csipkelődsz,
együtt nevetünk… - jó volna még!
Elmagyaráztad, a téglát
miért úgy kell rakni, s oltottunk
együtt meszet is – izgalmas volt.
Elaludtam reggel, s félálomban dünnyögve
vittél az állomásra – s jöttél elém
csikorgó estéken. Biztonság voltál.
Szürke estén, szőlőt szedtél nekem,
hogy valamit adhass a hazaútra...
szétszórtad kezed munkáját – így tanítottál,
hogy adni jó... - talán sosem leszek
nyomodba lépni teljesen méltó.

Egykor azt hittem, ha a fájdalmat elengedem,
Titeket is elfelejtelek, de már rájöttem,
hogy erősek a szeretet emlékfotói.

(Édesek és mostohák c. film miatt)