Rosszat tettem,
majd a sarokba bújtam,
fejemet halkan
falnak támasztottam,
s hallgattam csendben
a kövek neszét.
Vigaszt vártam
a némaságtól,
és bezártam jól
visszás világom,
hisz sebet ejtettem
talán, egy baráton.
Ültem sokáig
hangtalan zajban,
mintha dúlt lélek járna
nesztelen robajjal,
s rám omlott a csend.
Bennem azóta
egy gondolat kereng;
elhagyom végül
a sarok homályát,
nyújtom kezem is
jó néhány szobán át,
hátha elnéz felém,
s bár nem nevet,
de adja kezét,
s a barátság talán
mégsem hullik szét.