Vársz.
Mindig vársz valamire.
Valami csodára, emlékezetesre, szép mesére.
De semmi.
Soha semmi.
Csak a mese.
A mese ott belül.
Néha kibuggyan belőled,
mert játszani hív,
de egyre kevesebben
vágynak a mesédre.
Ami nem kell senkinek,
az megkeseredik
még meg sem születetten;
s gyűlnek a gondolatok,
mint halott torzók
egymásra dobáltan.

Sirasd el, mi elveszett,
s lásd, ha vannak csodák!
Nézd a feléd bólintó,
kecses virág szirmát!