Nagyvárad csöndje halk csobbanással
ömlik szét a parkok illatos ködén,
szívig sajduló, bús csodálkozással
mered rám a Kőrös az ósdi híd tövén.

A folyó andalító, lassú, mély zenéje
régmúltat dalol; Gyula letűnt nyarát,
ahogy ül a páholy büszke ölébe,
s Annára gondolva elsírja magát.

Vénmagnóliának könnyei peregnek,
mikor Ady rímeinek csellója csendül,
ifjú évei semmi ködbe mentek
Várad flaszterének kőkezén keresztül.

Ismerős láz fűt, magammal viszem,
ez az egy, mit el nem vehetnek,
e gyönyörű tájat addig őrzi szívem,
míg ki sosemvolt majd én is elmegyek.

Astoria fölött megrezdül az azúr,
a múlt nyújtja felém langy-meleg kezét,
s mint Chopin etűdjében a zongorahúr
zokogva faggat: emlékszel-e még?

Hogyne emlékeznék? Én, világba tévedt,
- e csodák nélkül életem sem kell-;
mintha Apám szólna, mint egy végítélet
"még megvan az út, mely haza vezet el..."