Mint fehértörzsű nyárfa szélingatta ága,
úgy himbálózol az emberszíveken
rőtlángjaidnak csodaszép világa,
naparanyként gyúl a hitetlenekben.

Ódákat zeng rólad a szelíd esti szél
s te táncolsz dallamának ódon ütemére,
míg létezésed kutatja minden falevél
te valódinak tűnsz a lélek örömére.

Minden érzés közül, te egyetlenegy,
melynek árnyékában minden eltörpül,
emlékeket szépítő nektár-ízű elegy
áldások és átkok lengenek körül.

Áldások, mert lázlángod áldott enyhe tűz,
üde melege izzó vágyat epeszt
a vér őrült futása lidérceket űz,
bűbájod ejt rabul, s többé el nem ereszt.

Átkok, mert erőd oly messze reszket,
hogy általa hull térdre az ember-akarat
majd azt felfeszítve a vad végtelennek
szálakra bomlik ujjaid alatt.

Mert ha nem lesz többé, mi életre hív,
rózsapárádból lesz gyilkos-kezű végzet
szikrás örvénnyé háborul a szív,
s te mélyébe vésed a véres ürességet.

Te, aki hajdan heves gyönyör voltál
ma halálod üszke hamujába hullsz,
romjaidba hever a neked épült oltár,
te, átkozott szerelem, mondd, miért múlsz?