Vénligetünk naptól aszúlt bokra
járdára veti szomjas levelét,
s a jázmin ágának nyíltszirmú csokra
lépcsőnk felé nyújtja bágyadt tenyerét.

Minden kusza növény az árnyék felé fut
a májusvégi hőség szinte fojtogat
porzó homlokán a keskeny sétaút,
pántként viseli a gyökér-rojtokat.

A kertek alatt egy árva lélek nem jár
mély csönd honol a föld húsába vágva,
s míg karók serege bús-meredten áll,
valahol a távolban már lóg az eső lába.

A lég ezüstlik, mint őszutón a hold,
és felbúg régen nem sírt jajokban
a párkányon, hol gerlénk fészke volt,
dús esőcseppek gyűlnek kis rajokban.

Bár hallhatnád, hogy megzúdul az ének,
hogy nyeli az eső könnyű lábnyomom,
hogyan párállanak a felüdült ház-élek,
míg ez a nyári zápor zúg át a városon.

Villámlott, s bár féltem, odatapasztottam
hűs ablaküvegére forró homlokom,
és minden mennydörgéskor rád gondoltam;
Te tudtad, hogy a föld a pokollal rokon?