Magam vagyok, az éji csend
fojtogat némán, s dúlva dúl
a falakon túl Mozart zeng,
s mint vihar zúgni kezd vadul.

Sűrűl a dallam, árad, tódul,
mint eremben rohan a vér,
és pendíti keresztül-kasul,
hogy senkibb ő a senkinél.  

Én meg csak ülök hallgatag,
mint kint a hajlott testű fák
a hárfaszóból, mint patak
csurog a hűs szomorúság... 

Ahogy a moll a légbe hasít,
úgy zokog, sír, őrjöng a szív,
viharzón bontja szirmait,
s hullámgyűrűként megnyugszik.

Magam vagyok, újra mély csend
ölel át búsan, eltűnődve
vállamra ül, ujjongni kezd,
s valamit mutat kinn a ködben.

Nem értem... hisz nincs ott senki
csak ablakok ív-sora ég,
de ő tovább rezegteti
kisszobám békés hűvösét. 

Majd feltűnik egy hárs alatt,
nem áhítat, nem képzelgek,
az Élet, mint egy árnyalak
a dús fasor közt ellebeg...

szép ajkán ül egy vallomás,
hogy kínt rá pazarolnom kár,
csak nézzek rá, hisz Ő nem más
mint csók láza és dús mocsár.

Oly gyönyörű volt, csupa báj,
ahogy a ködből omolt ki,
s bár tudva tudtam, hogy majd fáj,
kedvem lett volna megcsókolni.