Az idő körülölel, mint határtalan tenger,
jajveszékel bennünk a múló órák szava,
olykor szeretünk, de szívünk szállni nem mer,
hisz, hol van Szerelmünk kacagása ma?

Hányszor gázolunk éjbe, árnyba, gyászba?
Messze vagyunk életünktől, az idő-homok pereg.
Amíg létezésünk nem ringat bölcsőt másba,
lelkünk hánykolódik, mint egy züllött beteg.

Éhhalálra ítéljük vágyaink reményét,
amikor merész álmaink láztól remegnek,
ne csak csodáljuk az élet messze fényét,
e fénynek birtokában éljünk, emberek!