Mint folyóba sikló égi zafír-kék,
úgy vonul az égen az elnyűtt sarú Hold,
s ligetünk felett a tenger-messzeség,
könnyű lábnyomomból issza fel a port.

Nyárvége van, már szárad a sövény,
az érett dió is rég a földre hullt,
pár szem ott pihen egy bokor hűvösén,
a többi játszadozva fűszál közt lapult.

Kőházunk omló szürkeségbe ormol,
míg falához simul a zengő, anda szél
egy ház-kísértet a szomszéd utcasorból
szinte emberhangon a ligettel beszél.

Majd hirtelen rám néz, és elémbe lép,
a gyephantig hajol test nélküli teste,
és halkan átadva Apám üdvözletét
a szógyöngyök közül legszebbeket kereste.

Nyaklánccá fűzte, s így nyújtotta át,
figyelve, hogy lüktet-e ott fönn a csillag-sereg,
s míg lelkemet dédelgette a sok ezer karát,
az égből könny gyanánt hulló csillag pergett.

De amint megköszöntem a szómuzsikát,
úgy illant a varázs, mint a Grimm-mesében
éjfél múlt és újra csak hold fénye süt át
a liget felett húzódó nagyra nyílt sötéten.