:
Szélcsöndben még a vihar utánad zokog,
az égen furcsa bánat csillan fel remegve,
s míg múltunk pogány öröme rám vicsorog,
én átadom magam a röpke táncú percnek.
Még utolszor hiszlek, majd hullhatsz föld porába
veled együtt temetem a fázós bánatot,
hogy ne kelljen többé letagadnod, Drága,
hagyom, hogy elragadjanak a messzi távolok.
Hisz ki vagyok én, hogy utadban álljak,
ha vágyad karjai a végtelenbe nőnek?
Csak menj, és hagyj, hogy békémre találjak,
míg Téged átadlak a feledés ködének.
(78 szó a szövegben) (1134 olvasás)