Túl egy határon, dús erdőkön is túl,
hol magas hegycsúcson ül az Isten üdve
a kék messzeségnek int konokul
egy vénhedt almafa - gondjába merülve.

Idő rágta kérgén a percek halk futása
dicsőíti elhamvadt éveinek üszkét,
majd felpipiskedik, hogy még jobban lássa,
ahogy a hegy sziklái is mind-mind őrá büszkék.

Törzsét a szél már rongyosra tépte,
bokáját rágta a keskeny völgykanyar,
s bár új ráncok mélyülnek odva szögletébe,
ez a nemes fa mégis élni akar.

És Te? Ki vágytál röpülni önmagadon túlra,
s ha nem sikerült, gyötört a vívódás, a kín,
minden tegnapodat másnapra húzva
béklyót viseltél lelked szárnyain.

Tanulj meg élni ettől a fától,
ha kishitűséged káromol és imáz,
csak élni akarj, és hinni, hogy mától
nem pusztíthat téged semmiféle láz.