EMBER:
Testem ronggyá szakadt, vágyam Feléd emel!
Gyarló ember mivoltom Téged megérdemel?

ISTEN:
Az Élet küldetés, bátor Kalandorom!
Hogy’ teljesítetted, firtatni nincs okom.
Csiszolt kristály-valódnál nincs értékesebb:
általad gazdagabb s hatalmasabb az EGY.

EMBER:
Leéltem éveim Téged félve, vakon,
gyötrelmeim Neked alázattal adom…

ISTEN:
Nem kértem szenvedést, mi fájt, Te vetted el,
földi világodban Magad rendelkezel!
Adtam játszóteret, hogy alkoss, tetterőt,
boldog esélyeket, s társat melléd, a Nőt.

EMBER:
Uram, mondd, hogy’ lehet, mi szép volt, oly kevés?
Társaim és a Nő okozta szenvedés
keserű ízekkel terhelte nyelvemet,
s bűnbe taszították rég tiszta lelkemet.

ISTEN:
Bűntudatod csalárd! Sátánnak műve az!
Öröm világában a lázadó Kamasz
sötét eszményeit kajánul hirdető,
elhitetésben nagy, világtalan Erő.

Nincs bűn, csak félelem, talajvesztett tudat,
mikor a rengeteg takarja az utat,
nincs másik Én, csak Te, léted tükörszoba!
Lépj ki a fényre hát, önbüntetés hona!

EMBER:
Uram, sebem heged, szavad mohón iszom,
látnom nagyságodat, végtelen oltalom!
Ölelésed gyönyör, de most, hogy értelek,
visszaengedsz-e még?! Várnak az Emberek…