Elhaló hangodat álmodom ébren,
lopva tolakodik szüntelenül
mint rebbenő fűszál alkonyi réten,
vagy csillagvándorlás, nesztelenül.

Könnyeim zúdulnak hegyi patakként,
vájnak a lelkemből bús szeletet;
csorduló csöppökre lázad az énem,
üldözi való a képzeletet.

Bömböl a gitár, nyekereg a húr is,
habfehér teste csak téged kíván.
Tombol a vér-folyam, fájdalmas élnem,
a zene mást üzen mint hajdanán.

Tompul az agyam a néma sötétben,
ordít a csend, vele zúg a homály,
arctalan fantomok kergetik egymást,
zokog a pengető, sír a magány,

vinnyog a tremolo, jajdul a Marshall,
csacska reménnyel az égbe kiált,
nehezül a szemhéj… áttör a sóhaj…
„Már idefentről, de vigyázok rád!”