A part felől hajamba túr a lenge szél,
kioldja köntösét a Hajnal, és a szín
kacérkodik velem, midőn nyomán zafír
a csönd, s parányi hangjain nekem mesél.

(A hős csipasz kibontja gyenge szárnyait,
röpülne innen el, pedig csekély erőt
hagyott az élet, és az indulás előtt
komor szaván szüléje bölcs nyugalmat int.)

Amint a Nap derűs eget kopírozón
aranyba ring, a sorstalan suhan feléd,
alél a test, s a lelkem úgy remeg belé,
hogy észrevétlenül neved gravírozom.

Beszél a csönd, de még ma némaságra bír,
amint a tél után tavasz se ront, kivár
az álmokat szitálva; kell az új világ:
betonba gyúrt alapra jár a biztos ív.

Magány a partomon, de sorsod árja hív,
reménybe szórt zenémet írja hajnala,
e lágy ütem becéz, mitől a part szabad,
s Jövőm Kovácsa kőkemény acélt hevít.