Riadva, magamba merülten járok,
talpam a talajra lebegve ér,
csöndeket kioltó életszilánkok
ködös füstillatát hordja a szél.

Hajamba borzol egy sóhaj a mélyről,
neszeket, árnyékot törölve, bár
félelem borzongat  ernyedek végül,
mert bölcs nyugalommal sodor az ár.

Éveket, árnyakat feledtet bennem,
rengetőn részegít józan dala,
csillagok csalnak és röptetik kedvem,
vakítja vulkán s a lélekcsata.

Éjjelek melegén fájdalmak tűnnek,
reménnyel ébredve magány szalad,
Hold fénye csókol az arcomra könnyet,
de nem fáj a múlt, s a lélek szabad.