Bolyong az őszi szél a kertek alján,
nyomába rőt levél lohol borúsan,
fakóra vált a napnyaláb ha túlan
egy hűs futamra már elúszik csalfán.

A fák is úgy hajolnak hogy megérzik,
életük halálba tart, de lesz Tavasz
mi újra várt csodát csal, derűt fakaszt,
mikor sziromra száll a kedv zenéin.

A Sors ilyen; úgy vesz el és ad nekünk
világnyi pusztulásra puszta létet,
hogy megannyi árnya néha fényre küld,

tüdőt szorít, de újra szít a lélek,
és csak élni kell, csak győzni ott belül,
hol őszbe tűnsz, s talán tavaszba tévedsz.