Ismeretlen ismerősök harmadik rész.

                                                                                      2012-07-22

                                         Feri bácsi.

Nevet, kacag.

Mindig vidám.

Sánta, egyik lába rövidebb.

Egyesével lépked.

Cirádás botja van.

Tiszta, ápolt, jól öltözött.

Három éve ismer engem.

Nekem fogalmam sincs kicsoda.

A nevét is csak úgy tudtam meg, hogy a Közértben hozzá szóltak:

Feri bácsi, ne bolondozzon.

Talán 75 éves.

Három évvel ezelőtt egy hideg téli napon

sietve lépkedtem utcánk utolsó 20 méterén.

Meghallottam, hogy a Kolozsvári utcán,

ami a mi főútvonalunk, villamos közeledik a megállóhoz.

Kiértem a főutcára és szaladni kezdtem.

Láttam a villamos már bent áll a megállóban.

Egy idős, nagykabátos bácsi keresztbe tette elém cirádás botját.

Két barna gombszemével rám nevetett és azt mondta:

Kár szaladni, ez nem jó Neked, ez 62-es.

Valóban nem jó, nekem 69-es kellene.

Kilihegtem magam.

Honnan tudod?

Szoktalak látni, már messziről kiszúrlak, mindig a 69- essel utazol.

Kicsit jobban megnéztem magamnak.

Fekete, prémgalléros télikabát, egy háború korabeli svájci sapka,

Fekete cipő, az egyik emelt talpú, mert ballába rövidebb.

Mosolyog, nem akarom megbántani,

de kicsit az együgyű emberek boldog mosolyával.

Te mindig szaladsz, sietsz, látod nem érdemes.

Igazad van, de utálom, ha az orrom előtt húz el a villamos.

És most hová szaladsz?

Láttalak már a nyáron is,

motoroztál, bicikliztél.

Még autód is van, a múltkor láttalak a nagy hóesésben lavíroztál,

csúszott rendesen ugye.

Valóban, mondom magamban, alig tudtam hazakeveredni

és a garázsba beállni felért egy jégtánccal.

De illik válaszolni.

A fiam szerkesztőségébe megyek, tőlünk 5 megálló.

És mire tudnak használni egy nyugdíjas nagypapát.

Sok mindenre, ha kell, futár vagyok, akit ellehet küldeni Újpestre

egy térképért, de elautózhatok Kispestre a remittendáért,

de még a repülőtérre is mehetek,

hogy a különböző járatokra felkerüljön Magazinunk.

Akkor rendben, jó neked, hogy tudsz szaladni.

Igen, de csak rövideket.

Na, itt a villamosod, Szia barátom.

Ettől kezdve gyakran találkoztunk, akár a buszon, vagy villamoson.

Vagy az utcán és a közeli kis piacon.

Ha meglát akár a túloldalon is, rám kiabál,

Gyere már át, és én szaladok.

Mindig van témája, mesél, életéről, problémáiról,

de vidáman, élcelődve, kicsattanó jókedvvel.

Pedig kis nyugdíjas, sánta lábú, kevés pénzből, özvegyen él,

úgy tudom leánya családjával.

De ezt nem mondta, csak úgy összeraktam szavaiból.

Soha nem panaszkodik, mindennek örül, ha hideg van, ha esik a hó,

de az esőnek és a kánikulának is boldog.

Mindenkit ismer, két csillogó gombszemével mindenkire rámosolyog,

az emberek visszamosolyognak és örömmel beszélgetnek vele.

Tavaly nem találkoztam Vele.

Nem gondoltam semmi rosszra,

azt hittem véletlen találkozásaink, most nem sikerülnek.

Többször eszembe jutott, hogy hova tűnt.

Reméltem, nincs komoly baj és majd csak előbukkan.

És ahogy írni szokták a mesében,

 „egyszercsak” megjelent.

Idén Júniusban.

Barnára sült „pofával”.

Nyár lévén egy szál vakítóan fehér ingben, kicsit soványabban.

Két gomb szeme vidáman ragyogott és persze az utca túloldalán.

De rögtön átkiabált, magához parancsolt.

Elmondta, hogy volt egy övön aluli műtétje, de túl van rajta.

Műtét után Somogy megyébe, kisebbik lányához költözött.

Mostanáig ott pihent, gyógyult.

Most már teljesen jól érzi magát.

Elvesztett kilóiból néhányat már visszaszerzett.

Mivel igazándiból itt pesten érzi jól magát, visszaköltözött.

Most már második hónapja velünk van.

Állandó jókedve, vidámsága, szebbé teszi életünket.

Ebben a kis történetben nincs csattanó.

Csak köszönet Feri bácsinak, hogy itt él közöttünk.

És szerencsések vagyunk,

hogy Feri bácsi a miénk.