A BÖZSI 2007 09 15

BÖZSI második rész- í

Bár Vasárnapra ígértem a folytatást, de hétvége lévén, talán több idejük van kedves olvasóimnak és úgy gondoltam felteszem í

Tehát BÖZSI.

A férfiakkal elutasító volt és vallásosan vigyázott jó hírére.

 Legrégebbi segédje Apámnak, Lajos volt.

Fiatal korában kerékpárversenyző volt, és mindenhez értett, ami forgott vagy gurult. Nekem nagyon kedves segítségem volt,
mert bármi gondom volt, a rollerommal, majd a biciklimmel,
sőt a háború után a motorommal,
Lajosra mindig számíthattam, mint elsősegélyre.

Lajos Sülysápon lakott és vonattal járt hozzánk dolgozni.
Alacsony, talán 165 cm. mokány férfi volt és hogy, hogy nem,
de beleszeretett a nála egy fejjel magasabb Bözsibe.
Nem volt valami sok önbizalma
és félve célozgatott Bözsinek érzelmeiről.

Bözsi minden közeledését valami viccel elütötte,
és Lajos egyre kisebb lett.

Ekkor bizalmas beszélgetést kezdeményezett Apámmal és elmondta, hogy már közel negyven éves, de komoly szándékai vannak
és szeretné, ha Apám megkérné Neki Bözsit feleségül.

Aznap este Apám vacsora után azt mondta Bözsinek,
hogy komoly beszéde van vele.
Bözsi gyorsan elmosogatott, majd levette kötényét, haját is megigazította és bejött Apámhoz a „nagy” szobába.
Minket a másik szobába küldtek, de persze izgatottan hallgatóztunk, mert ilyen még nem volt.

Apu elmondta, hogy Lajosnak komoly szándékai vannak
és szeretné Bözsit feleségül venni és elvinné szülei házába Sülysápra, ahol bőven van hely az új párnak.
Bözsi egy pár másodpercig hallgatott,
majd minden bántószándék nélkül azt mondta:

De drága Sándor úr, én a Lajost megeszem reggelire.

Jól van, mondta Apám nevetve, majd megmagyarázom Neki,
hogy nemet mondott, de a reggelit nem említem.

Pedig Bözsinek csak az özvegy édesanyja élt, de nem tartotta Vele szorosan a kapcsolatot, mert talán évente egy levelet váltottak
és a kilenc év alatt, míg Bözsi nálunk volt soha nem utazott haza, pedig Apám felajánlotta, hogy ha szeretné, elvisszük motorral.
Soha eszébe sem jutott, hogy haza utazzon és az évi szabadságát is, nálunk töltötte, mert azt mondta nem egyszer,
hogy ez az Ő otthona és nem kívánkozik sehova.

Akkor volt boldog, ha mindenkinek a kedvére tehetett,
és ha Anyámmal elbeszélgetett, vagy velünk, gyerekekkel viháncolhatott a konyhában, miközben palacsintát sütött,
persze feldobálva, és nem tudta azokat a tányérra tenni,
mert mi röptében felfaltuk.
Ilyenkor együtt nagyokat kacagtunk és a már megnőtt 10 éves Sanyikát is a hátára kapta és körbeszaladt vele a lakásba.
Na persze nem volt nagy távolság, két szoba előszoba, konyha.

 Mindenki szerette és az Almásy Bözsi a környékbeli üzletek kedvence volt,
mert a hentes eltette Részére a legszebb karajt,
a pék a legfrissebb péksüteményt
és a szenes ember levette a cipőjét,
nehogy patyolat tiszta konyhát bemocskolja.

A háború alatt Bözsi megsokszorozta önmagát,
mert mindenhol ott volt, mindenkinek segített és az idős magára maradt asszonyok áldották a nevét.
Szinte az egész háromemeletes ház gondját viselte,
reggel hattól késő estig dolgozott
és mindig vidám és segítőkész volt.
Képes volt még lefekvés után is felmenni a harmadik emeletre, ellenőrizni, hogy a 85 éves Ági néni vacsorázott-e,
és bevette-e az orvosságát.

Valami keveset németül is tudott, mert falujában sok sváb volt és azok németül beszéltek, Mikor harmadik gimnáziumban németet kellett tanulnom segített nekem,
és nagyokat nevettünk eredeti sváb kiejtésén.

Elnézést, hogy nem időrendi sorrendbe jutnak eszembe a dolgok és kapkodok, de mikor annyi jót és szépet tudnék írni Róla.

De a front egyre jobban közeledett és a mi Bözsink teljesen váratlanul honvágyat érzett és úgy gondolta,
hogy amíg lehet utazni, hazamegy
és talán még sikerül családja élő tagjait megtalálni.

Szinte búcsú nélkül hirtelen eltűnt életünkből és bár nagyon megígérte, hogy amint lehet, visszajön, de nem jött és nagy hiányérzetet hagyott maga után.

A háború után még sokáig reménykedtünk, hogy egyszer csak felbukkan, de nem tudjuk hová sodorta ez az ocsmány háború.

Anyukánk előkereste felvidéki címét és két nagyon kedves levelet is írt, de nem válaszolt, sem Ő, sem a családja.
Valószínű, hogy nem élte túl a háború borzalmait,
mert különben biztos eljött volna,
hogy szeretetével és jóságával bearanyozza életünket.

Utóirat: nálunk mindig a feleségemnek van igaza.