Negyedik nudli.

                                                                                      2012-09-06

Most olyan időben élünk, hogy panaszkodni szinte kötelező.
Nem mondom, hogy nincs alapja.

De azért,
ha csak egy kicsit körülnézek,
akkor azt látom, hogy már nem férünk el az autóktól. 
Falhoz lapuló, méter nagyságú tévéket bámulunk,
persze 3 D-ben.

Lassan már a kis ovisok is mobiltelefonoznak.
A kamasz srácok, tetovált lábukkal, 50 ezer forintos
csodabringákkal száguldoznak, a frászt kapó gyalogosok között.

1975-ben Kisiparos, osztályidegen, de megtűrt maszek voltam
a Kádár rendszerben, a legvidámabb barakkban.

Fiamat nem akarták felvenni az utcánkban lévő oviba /maszek gyereke/
és egy távoli, két kerülettel arrébb lévő oviba tanácsolták.

Persze nem ismerték az én feleségemet.
Egyből felkereste a Fővárosi Tanácsot, akik a kerületi Tanácsot
bocsánatkérésre utasították és kölykünket felvették
a legközelebbi óvodába.

Ezután elintézte, hogy a Radnóti,
Egyetemi előképző iskolába is felvegyék.

Ennek semmi köze kis nudli történetemhez,
csak a hangulatkeltés miatt írtam.

 Minden Május elsején, már 5 éves korától,
fiammal kettesben részt vettünk a felvonuláson.
Ez a zenés, színes, zászlóerdős kavalkád,
a kissrácnak nagyon érdekes volt. /Én is élveztem/

Mindig alig várta ezt a részére különleges, mozgalmas napot.
Zuglóban laktunk, aránylag közel a Városligethez.
Csak a Nyugati vasútvonal aluljáróján kellett átbújnunk
és már ott is voltunk.

A Közlekedési Múzeumtól egészen a ligeti tóig,
sorban álltak a vállalati kis buszok.
A különböző gyárak, üzemek, ezekben hozták a dekorációkat
és a dolgozóik gyerekei részére májusfákat, zászlókat, és színes lufikat.
Sorban álltak a srácok a kisbuszok mellett a kincsekért.
Majd boldogan szaladtak szüleikhez a kapott zászlóval, vagy lufival.

Fiam először nem mert közibük állni.
Megnyugtattam, hogy az osztogató bácsinak fogalma sincs,
melyik gyerek kihez tartozik.
Bátran jelentkezzen együtt a többiekkel.

Valóban kapott lufit, zászlót és felbátorodva, több busznál is sorba állt.
Ez csak az első évben volt gond,
a következő években már gyakorlott kincs begyűjtőként szerepelt.

10 éves volt, mikor május elsején szemerkélt az eső.
Feleségem nem akart minket elengedni.
A gyerek nemrég kicsit dáthás volt.

De mi férfiak megmondtuk, nem vagyunk cukorból és megyünk.
Esőkabát, sapka fel, plusz egy vékony pulcsi.

Már indulni akartunk, mikor váratlanul megérkezett sógorom, Laci/ka/
Kisfiával az 5 éves Gergővel.
Gergő az ellentéte fiamnak.
Nyugodt, békés gyerek.

Ő az a típus,
akire azt mondjuk, megalszik a tej a szájában.

Az én fiam mindenszempontból az én fiam.
Óriási mozgásigénye volt már egész kis korában.
És szenvedett, ha nem futhatott, pardon rohanhatott.
Nem beszélve az ugrás, rollerozás, focizás, bicajozás, úszás, síelés, evezés, vízisízés, búvárkodás, teniszezés, paplanernyős ugrás,rafter,/vadvízi kajakozás/.
És ami még nem jut eszembe.

Felnőttként is mindig kalandvágyó és pimaszul merész.
Remekül motorozik, tengeri kishajó vizsgája van,
autót szemtelenül jól vezet
.
És ha kicsit döngethetem a mellem,
akkor a legtöbbjét tőlem tanulta,
a hozzáállást mindenképp.

Mindenben partner, sőt kezdeményező voltam.
Az, hogy jelenleg 86 évesen, ilyen kondiban vagyok,
azt csak Neki köszönhetem.

Kaptam Tőle 20 extra mozgalmas évet, megállás nélkül,
és ha  60 évesen azt mondtam:
Ugye ebéd után 5 percet pihenhetek?
Igen, mondta fiam…stoppolom.

Visszatérve az esős Május elsejére,
Sógórkám azért hozta el Gergőt,
Hogy vigyük magunkkal, szeretné látni a felvonulást.  
Rendben, mondtam, de az utcán Gergő végig fogja a kezemet.
Elindultam a két sráccal a kisbuszokhoz.
Mindketten beálltak a többi srác közé.
Kaptak 3 lufit, két zászlót és egy, 1 méteres májusfát.
Ezt nekem kellett vinnem.

A ligetben gond nélkül futkározhattak, majd talán félóra múlva megérkeztünk a felvonulási útra, a Dózsa György útra.

Száz méterre a dísztribün előtt
egy lépcsős lelátón elhelyezkedtünk az első sorban.
Élvezettel néztük az előttünk elvonuló,
zászlókat és feliratokat vivő tömeget.

A kihangosított téren, a hangszórók sorban bemondták
a dísztribünhöz közeledő csoportokat, név szerint, például,

Ők a GANZ MÁVAG, vagy Ők az IKARUSZ dolgozói.
Most az itt tanuló Chilei diákok jönnek, mondta a hangszóró.

Mintegy 50 fiatalember vonult el előttünk, két sorban.
Az első sorban mindenkinél egy kisdob volt.
Amin pergetve egyszerre doboltak.
A második sorban mindenkinek sípja volt.

Leges legelöl egy nemzetük zászlójába öltözött diák vezényelt
egy másfél méteres feldíszített bottal
/ Ő volt a tamburmajor/

A bottal adott ritmusra sípoltak és doboltak.
A nézőközönség velük tapsolt.

A karmester meglátta lelkesen tapsoló fiamat, hozzánk szaladt. Átadta a botot fiamnak.
A „zenekar” elé futottak és mutatta a gyereknek, hogy vezényeljen.

Ebadta kölyköm az élen, gátlás nélkül,
tánclépésben dirigálta, a dobos, füttyös zenekart.

Az igazi dirigens körbe táncolta.

Mi Gergővel a sor szélén haladtunk, végig a dísztribün előtt.
Túlhaladva a díszlelátón, a karmester megölelte Gyuszikát. Visszavette a vezénylést.

Ez a kis epizód mindkét kissrácot, de engem is nagyon felvidított.
Jókedvűen nevetgélve sétáltunk, a Széchenyi fürdő felé.
A fürdő mellett egy kis meleg vizű szökőkút van.
Persze mindkét srác kezével belepancsolt.

Átsétáltunk a ligeten és a Közlekedési Múzeumnál megnéztük
a nagyon régi mozdonyt és a tetőn kiállított repülőgépet.

Közeledett az ebédidő és mivel most már a ligetet elhagytuk,
a két gyerek kezét fogva, elindultunk hazafelé.
Jármű forgalom nem volt, de a troli és a villamos közlekedett.
Talán negyedórát sétáltunk az állandóan permetező esőben,
amit eddig szinte észre sem vettünk.

Gergő a sok szaladgálástól igen csak elfáradt.
Többször is megkérdezte mikor érünk már haza.

Az Erzsébet királyné úton laktunk egy társasházban.
Az első emeleten.

Házunk elé érkeztünk, bementünk a kerti kis kapun
és azt mondtam Gergőnek:

Na látod, már itthon is vagyunk.
Most már csak egy emeletet kell felmenni.
Az 5 éves Gergő felnézett az emeletre és felsóhajtott:

Nehéz az élet.