Gyula nagyapó és a villamos.                                                       .                                2011-10-05

Sokféle járművön utaztam,
de természetesen leggyakrabban a pesti villamosokon.

Öcsikém négy évvel fiatalabb volt
és bár két teljesen különböző karaktert képviseltünk,
úgy pofára nagyon hasonlítottunk egymásra.
Mivel mindkettőnknek bringája is volt,
csak keveset villamosoztunk, csak ha muszáj volt.

Volt egy közös villamos diákbérletünk,
melyben egy 12 éves korombeli fénykép volt.
Ezt felváltva használhattuk, mert hasonlított ránk
és soha egyetlen ellenőr sem akadt fel rajta.

A Kádár rendszerben a villamos bérlet igazán nem viselte meg
anyagi lehetőségeinket és bár csak keveset használtuk a BKV-t, de bérletünk volt.

Bizony az idő rohan,
és amint a mesében írják „egyszercsak” 65 éves lettem,
elértem a nyugdíj korhatárt és jegy nélkül,
azaz ingyen utazhattam
Magyarország összes közlekedési eszközén.

Sőt Horn papa még a repülőgépekre is kedvezményt biztosított,
de csak rövid ideig, mert az összes nyugdíjas
azonnal látogatóba indult külföldön élő családtagjaihoz.

Aránylag fiatalnak látszottam a 65 éves korhoz
és talán 5 évig, minden alkalommal igazolnom kellett az ellenőröknek Személy igazolványommal éltes koromat.
Amit büszkén megtettem és további jó egészséget kívánva, megnyugodva tovább léptek.

Első szívenütő meglepetésem a kis földalatti vasúton történt.Tavaszi délután 5 óra volt,
csúcsidő és a tömött kocsiban,
vadonatúj világos ballonkabátomban feszítve,
egy jól sikerült baráti találkozó után vidáman,
a tömeg miatt állva utaztam, a Mexikói úti végállomás felé.

A mellettem ülő, talán egyetemista korú
és kimondottan csinos leány,
kesztyűs kezével megkopogtatta kabátom mell részét
és kedvesen mosolyogva ezt mondta:

Nem akar a bácsi leülni? Átadom a helyem.

Meghökkentem, váratlanul ért, ezt azért nem érdemeltem. Nyeltem egyet, majd sértettségemet leküzdve válaszoltam:

Köszönöm kedvesem, de a lábam még jó.

Ez volt az első megaláztatásom.
Lassanként tudomásul kellett vennem,
hogy a fiatalok szemében, már ülőhelyre méltó vagyok,
mert ezek a felajánlások a helyfoglalásra,
egyre gyakoribbak lettek.

És az idő rohant tovább és talán eltelt 5 vagy 10 év,
már nem is tudom,
mikor egy jó 50-es hölgy meglátva, hogy felszálltam a buszra, azonnal felugrott, mondván, tessék csak leülni.

Hát ez már övön aluli ütés volt és indignálódva kérdeztem:
lyen roggyantnak látszom?

Nem, dehogy, de úgy láttam kicsit húzza a lábát.

Igen mondtam, nem titkolt büszkeséggel,
tegnap teniszezés közben kicsit megrándult a bal bokám.

Kezdtem beletörődni, hogy megillett az ülőhely,
most már nem tiltakozom, hanem megértő pofával elfogadom.

70 éves koromig látható voltam az ellenőrök szemében.

Most már ott sem vagyok.
Jönnek a kocsira, mindenkit letámadnak, jegyeket, bérleteket kérnek.
Hozzám érkeznek, nem néznek rám

ÁTNÉZNEK RAJTAM, MINT AZ ÜVEGEN.

Lehet, hogy megöregedtem? És ez még látszik is?

Nem is ülök villamosra, csak, ha muszáj.

De tojok rájuk, holnap felülök kis Simson motoromra,
kirepesztek /max.60 km./ Óbudára, az öreg fiukkal teniszezni.

Mert Ők még látnak és szeretnek velem játszani.