Ezt már nagyon régen írtam,

Pontosan nem emlékszem mikor, a kilencvenes évek közepe táján.

                                   Rég volt, igaz volt.

                                        Király Ede.

1940-et írtunk.

A háború borzalmai nekünk 14 éves fiuknak csak a filmhíradókban voltak egyelőre láthatók.
El voltunk foglalva iskolai problémáinkkal és csodálkozva néztük szüleinket, akik otthon titokban Londont hallgatták.  
Bár ez a történet igaz, mégis úgy kezdődik,hogy hol volt, hol nem volt.

A gimnázium negyedik osztályába velünk járt egy fiú, aki szeptemberben még velünk volt, de októbertől decemberig nem volt.

Mi gyanútlan nebulók, azt hittük simán beteg,de nem, elutazott.
A fiú neve: Király Ede.

Semmi különös nem volt rajta, kivéve kissé dülledt szemeit,
miért is mi, csak: halszeműnek neveztük.

Szorgalmas, inkább jó, mint közepes tanuló volt.
Szerényen ült a harmadik padsor szélén és mivel keveset volt velünk, igazán nem tudott a mi kis közösségünkbe tökéletesen beilleszkedni.

Nem valami jól sportolt, képtelen volt a tornatermi kötélre felmászni, és ha fociztunk ritkán találkozott a labdával, ha mégis elébe került biztosan sikerült a földbe rúgnia.
Szóval Ede október elején Bécsbe utazott.
Megkérdeztük, hogy mit csinál,
ebben a számunkra elérhetetlen városban.

Szinte szégyenkezve felelte: korcsolyázni tanulok.Ezt mi normális hétköznapi egyedek nem értettük.

Miért kell azt tanulni? Az ember leakasztja a Spejz faláról a tavasszal felakasztott csatolós koriját, kicsit megsmirglizi, hogy valami fénye is legyen, felhúzza a magas szárú csukáját, elő keresi a lim- lomok közül a „z” alakú korcsolya kulcsot. Így felszerelve kirohan a jégre, ahol egymást, sőt a lányokat is elbuktatva száguldozik, lehetőleg a menet iránnyal szembe. A sikeresen fellökött lányokat udvariasan felsegíti és így a jégpályai etikett szerint kész az ismerkedés.

Fölényesen néztünk szerencsétlen Edére, Neki még ezt is tanulni kell.

Ede már hároméves korában jég zseni volt, annyira, hogy a Budapesti Sport Hivatal saját költségén, szigorú özvegy édesanyja kíséretében Bécsbe küldte, hogy valóban korcsolyázni tanuljon.

Mivel Budapesten csak a ligeti műjégpálya volt és ez is csak november végén nyitott, a nem jeges hónapokban Ede a Bécsi műjég- pályán dolgozott, edző irányításával, keményen és szigorú szülői felügyelet mellett.

Persze mi erről semmit sem tudtunk. December elején váratlanul beállott a hideg és egymás után kinyitottak a szabadtéri jégpályák.

Egyik reggel örömmel láttuk, hogy szeretett pedellusunk Vörös bácsi, aki mindent megtett a diákok kedvéért, egy nagy slaggal locsol a tornaterem mellett.
Jégpályát készített nekünk az udvaron kb. egy fél teniszpálya nagyságban.
Szeretett tornatanárunk Pálfay János /Csöpi/, akit szívből szerettünk, mert fiatalember lévén mindig velünk érzett, sőt focizni is engedett
és még sőtebb Ő is, beállt közénk játszani.

Ekkor hangzott el a részemre felejthetetlen bekiabálás: ne rúgd fel, ez a Tanár.

Szóval Pálfay azt mondá: A következő tornaóra a jégpályán lesz megtartva, akinek van korcsolyája, hozza magával. 
Másnap boldogan csattogtunk rozsdamarta szerkezeteinkkel az iskolába és alig vártuk a tornaórát.
Mintegy tízen öten birtokba vettük a miniatűr jeget, míg a többiek kívül ugrabugráltak a fagyos talajon.
Király Ede halszeme semmi érdeklődést nem mutatott, szerényen állt bokáig érő Bocskay kabátjában a jég szélén,
vigyázó szemeit nem Párizsra, hanem miránk vetve.
Valamelyikünk cukkolva megkérdezte,
mi van Dudus, te nem is tudsz korízni.
Ede sértődés nélkül, szakszerűen válaszolt:
ilyen minőségű jégen én nem korcsolyázhatok.

Mivel a hideg továbbra is kitartott
a jég egyre vastagodott a fiúk nagy örömére.   Szombatonként, mintegy levezetésképpen,
az egész heti iskolai feleltetési frásznak, az utolsó óra torna volt.
Boldogan hoztuk magunkkal az egész heti korizástól kissé megviselt csattogóinkat, és türelmetlenül vártuk az utolsó megváltó tornaórát.
Ede a normál táskája mellett egy kis sport táskát is hozott, mondhatni feltűnés nélkül. Végre elérkezett az utolsó óra és mi már a szünetben lerohantunk a jégre az ott csúszkáló kisebbeket kegyetlenül elzavarva. 
Villám gyorsan felcsatoltunk és úsgyi a jégre
Ede leült a jég szélén lévő kispadra, kibontotta sporttáskáját és abból egy fekete, csillogó, gyönyörű műkorcsolya cipőt vett elő.
A cipőre egy krómozott, ékszer szépségű szikrázó korcsolya volt szerelve, a hegye fűrészfog alakúra kiképezve.

Dermedten figyeltük, abba hagytuk a csúszkálást, mert ilyen cipőt még kirakatban sem igen láttunk.
Ede komótos mozdulatokkal befűzte a boka felett érő cipőjét, majd a kori éléről levette az él védőt / még ilyet sem láttunk /
óvatosan felállt,  korijával lehetőleg
csak a jeget körül vevő fakeretre lépve.

Levetette hosszú télikabátját, ami alól egy elegáns hófehér, magas nyakú pulóver bukkant elő, kabátját a padra fektette,

majd egy őz kecsességével, de egy gepárd gyorsaságával a jég közepén termett. 

Szoborrá merevedett és magabiztosan, de nem lenézően így kiáltott:
Na kis cserkészek, fogjatok meg, ha tudtok!

Indián csatakiáltással rávetettük magunkat, illetve a hűlt helyére, mert Ede ekkor már a pálya másik felén bógnizott,
méghozzá hátrafelé.

Mi gyakorlott üldözők csatárláncba fejlődtünk, hogy így a pálya teljes szélességét uralni tudjuk.
Ekkor Ede olyan szédületes iramban elkezdett cikk cakkban futni a jégen, hogy mi teljesen összekeveredtünk, egymásnak szaladtunk, fellöktük egymást és a jégre zuhanókon keresztül is átestünk, és aki állva maradt, biztos háttal állt Edének.

Ezt többször sikeresen megismételtük, Edén kívül mindenki több rúgást és fenékre esést viselt el és már többen a pálya széle felé odalógtak, fájó testrészeiket tapogatva.

Már csak hárman maradtunk, ziháló tüdővel, nyeklő, csukló bokával újra és újra próbáltuk a lehetetlent. Ede a profik kondíciójával védte ki amatőr rohamainkat, és mi többet voltunk a jégen, mint a lábainkon.                 
Pálfay tanár úr, aki eddig a tanári szoba ablakából élvezte vergődésünket megjelent. Háromszor tapsolt a feje felett mondván : Végállomás, nincs maradás, mint látom, fejeteken egy koppanás.
Éljen a Haza, irány haza.
Egy vert sereg fájdalmával láttunk hozzá a lecsatoláshoz.
Ezalatt Ede a jég közepére siklott, fűrészfogú korija élére állt, egyik kezét a feje fölé emelte, a másikat a háta mögé tette.

            Figyelem! Kiáltott,         Voila !!! Ekkor történt a csoda.

Ede elkezdett a jég felett repülni.
Szédületes sebességgel futott a kis jégen, de csak addig, míg a következő ugráshoz lendületet szerzett, ekkor a levegőbe emelkedett forgott, majd jeget érve ismét felröppent, másodpercnyi szünet nélkül ugrott, forgott, repült, hihetetlen gyorsasággal kanyarodott, előre, hátra, tehetsége birtokában megszépülve, s a mi gyönyörűségünkre.
Végül egy fergeteges forgással fejezte be alkalmi kűrjét és két kezét széttárva meghajolt.

Mi vörösre vertük tenyereinket, rekedten ujjongva ordítottunk,  elfelejtettük néhány perccel ezelőtti megaláztatásunkat
és Edét szívünkbe zártuk.

Megrohantuk, vállon és hátba veregettük, öleltük.
Szerintem az akkori világsztár
Sonja Henni is megirigyelte volna Ede sikerét.

Dudus végre kibontakozott belőlünk és cipőjét lehúzva így szólt a nehezen magához térő tömegnek:
Szarosok !!
Kezdte Tőle szokatlan közvetlenséggel, Mindenkit meghívok jövő szombaton a Műjégre,
Idénynyitó Gála bemutatóra, amin én kétszer is szerepelek,
aki el akar jönni, hozok potya jegyet.

Állati üvöltéssel, mindenki akart.

Elkövetkezett az a bizonyos jövő szombat és mi nagy izgalommal potyajegyünket lobogtatva jelentünk meg a ligeti jégpályán.

Innen folytatom