Tanulok.
Igazándiból utáltam iskolába járni.
Mivel engem csak a labda és a különböző szórakoztató dolgok érdekeltek, lásd bicikli, szánkózás, a vízi élet és egyéb komolytalan dolgok,
ezért az iskolát csak kínzóeszköznek tekintettem, ahol a mindennapi feleltetési frász keserítette meg fiatal,
jobb sorsra érdemes életemet.
Nagyon sok időmbe került, mikorra rájöttem, hogy milyen jó lenne,
ha azt a sok tudnivalót, amit a suliban megpróbáltak megtanítani, tudnám is, mert mennyivel okosabb, műveltebb és nyelvtudásokban gazdag felnőtt lehettem volna.
De most már késő, és ahogy a költő mondja: eliramlott az élet és én itt valék egy nagy hiányérzettel,
de ezt csak most idős koromban érzem, mert mostanáig, mivel elég jól megálltam a helyem az életben és bár tudtam hiányosságaimat,
úgy ahogy elégedett voltam magammal.
Különösen a nyelvtudás hiányzik, mert látom fiam és a többi fiatal, milyen hatalmas előnyöket és élményeket és barátokat szereznek,
a ma már szinte magától értetendő több nyelvtudás által. Tizennyolc éves koromig az utolsó hat évben háború volt az életemben és a legkisebb gondom volt, hogy a nyelvtanulást komolyan vegyem,
mert idegen országba utaznom teljesen kilátástalan volt.
Mint minden normális gyereket, hat éves korom után beírattak az elemi iskolába.
Azóta sem értem, hogy miként történhetett, mert istenuccse nem emlékszem, hogy otthon egy sort is tanultam volna,
kivéve az írásbeli feladatokat, de a lényeg, hogy a négy elemit tiszta kitűnővel végeztem.
Még most is csodálkozva olvasom elsárgult elemista bizonyítványomat, amelyben kissé dőlt betűkkel,
de csak dicséretes osztályzatok vannak, még egy árva jeles, sem rontja el a pompás kitűnők sorát.
Ezzel a teljesen érdemtelen, de hihetetlenül tökéletes bizonyítvánnyal,
szó nélkül felvettek a liget melletti Szent István gimnáziumba. Persze tandíjat kellet fizetni, havi öt Pengőt, amiről én nem tudtam, csak mikor már ötödikes voltam derült ki,
mert akkor a befizetési csekkeket személyesen osztották ki a diákok között.

Hát igen, a Szent István gimnázium, már nem volt hasonlítható az eddig gyerekjátéknak tűnő Hernád utcai elemihez.
Itt bezzeg tanulni kellett, és ami a legkellemetlenebbül érintett, állandóan beszámoltattak a feladatokról
és igen szigorúan osztályozva, feleltettek.
Most így visszatekintve gimnáziumi életemhez hálásan gondolok arra, hogy milyen sokat köszönhetek az akkori kemény iskolai felfogásnak,
de őszintén megmondom, hogy akkor rettenetesen utáltam és legboldogabb pillanatom volt, amikor leérettségizve hátat fordíthattam ifjúságom kínzó helyének.
Még azt is szeretném tudatni, hogy a mi iskolánk különlegesen kemény volt, mert ha más iskolából átiratkozott hozzánk egy jeles bizonyítvánnyal érkező diák,
az bizony igencsak megszenvedett, hogy az első félévben ne bukjon meg és talán évvégére sikerült szerencsétlen nebulónak egy gyenge hármas bizivel átkúsznia.
Ez fordítva is érvényes volt, mert ha tőlünk ment át egy gyenge hármas átlagos diák egy másik gimnáziumban,
biztos, hogy ott a jelesek közé számított

Igazi magyar iskola volt, mert minket úgy nevelt, hogy büszke legyünk arra, hogy magyarok vagyunk.
Minden tanteremben volt egy nagy tábla a falon. amely a szégyenletes trianoni békére utalt, „nem, nem, soha”,
vagy mindent vissza, vagy ilyen,
hogy csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.
Az énekórán azt tanultuk, hogy ha a föld Isten kalapja, úgy hazánk a bokréta rajta.
A háború utolsó éveiben, mikor német behatásra nálunk is elindult a gyűlölet a zsidóság ellen, a mi iskolánk ekkor is tökéletesen viselkedett,
és bár előírták a zsidó ellenes megkülönböztetéseket, a Szent István gimnázium ezeket meg sem hallotta és ugyanolyan szeretettel,
és tökéletesen azonosan tanította minden diákját.

1944 elején volt egy olyan rendelet, miszerint minden diáknak, nagyszülőig visszavezetve, be kellett mutatni iratait,
és ezek figyelembe vételével, keresztény vagy zsidó osztályokat kellett volna létrehozni.
Valóban behozatták velünk az okmányokat, melyet Osztályfőnökünk előttünk tett be,
a lezárható osztálykatedra fiókjába, majd egy hét múlva anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk, szó nélkül, visszaadta.
A legnagyobb megkülönböztetés az volt, hogy az úgynevezett Levente órán, melyet a Tornatanár vezetett,
és ahol ötperces katonai menetgyakorlat után,
rögtön focizni lehetett, a zsidó és a keresztény gyerekek külön csapatban játszottak egymás ellen,
nagy röhögések közepette, mert mivel a zsidók kevesebben voltak, néhány keresztény fiúnak kiegészítésként közibük kellett állni.
Több alkalommal én is köztük játszottam, de előre megmondtam, hogy körülmetélni nem hagyom magam.

Több mint hatvan év távlatából visszatekintve úgy érzékelem iskolámat, mint egy óriási színházat,
ahol minden évben új darabot játszottak, időnként újabb szereplőkkel,
mert a háború miatt a fiatalabb tanárok el eltűntek a különböző harctereken.
Nekem csak statisztaszerep jutott, de nem néma, mert elég sűrűn beszélnem kellett,
de igen gyakran nem tudtam a szöveget és nem sok hiányzott, hogy kihagyjanak a darabból.
A szereposztás szerint a legkisebb, de nekem nagyon kedves mellékszereplő Vörös bácsi a pedellus volt.
Télen-nyáron fekete vastag posztó egyenruhát viselt, simlis katonasapkával és tömött bajusza mögött minden gyerekre szeretettel mosolygott.
Maximálisan diákbarát volt és mindent megtett, hogy ebben a kemény és részemre kínzó intézetben jól érezzük magunkat.
Ő intézte a becsengetést és legalább két perccel nyolc óra után csengetett, hogy a lihegve befutó,
későn jövőknek, egy utolsó esélyt adjon az intő elkerülésére. Közvetlen a bejárati kapu mögött várt minket és a levegő után kapkodó srácokat mindig megnyugtatta,
hogy az első órát adó tanárunk még nem érkezett meg.
A szünetekben egy nagy kosárból mindenféle nekünk való csemegét árult, és ha nem volt pénzem, akkor is adott,
hozomra.
Jó időben, tisztára söpörte az iskola hatalmas udvarát, hogy mindenféle labdajátékot játszhassunk,
télen pedig az udvar egy részét, gyakran locsolva, jégpályát készített számunkra.

A színházigazgató és főrendező Nagy Richárd igazgató Úr volt. Már a neve is tiszteletet parancsoló volt és Ő maga is méltó volt nevéhez.
Csak nagy ritkán bújt elő igazgatói irodájából, de azért mindenki tudta, hogy Ő irányítja a dolgokat.
Minden nap, a tíz órakor lévő nagyszünetben, az osztályheteseknek jelentést kellett Neki tenni,
a létszámról és a hiányzókról.
Ha valami különleges esemény történt azt is ekkor kellett a heteseknek jelenteni.
Igencsak szigorú tanáraink, több alkalommal igazgatói megrovásban akarták részesíteni,
egyes rosszul sikerült diák csínyjéért valamelyikünket,
és ez kicsapást jelentett.
Nagy Richárd ekkor magához hivatta a magáról megfeledkezett nebulót és, komolyszigorúsággal közölte,
hogy bár kötelessége lenne a tanári véleménynek helyt adnia,
de nem akar egy fiatal életet, már ilyen korán tönkre tenni
és megelégedett egy osztályfőnöki megrovással.

A főszerepeket a tanár Urak játszották.
Kétféle tanár van.
A nagyobbik része minden körülmények között csak tanár. Képtelen a diákot ember számba venni, és ha iskolán kívül bárhol is találkoznak, mindig lekezelően bánik tanítványával,
és tanári fensőbbségét érezteti vele.
A tanárok kisebb és általam nagyon szeretett és megbecsült része csak az iskolában tanár,
egyébként ember és velem is tudatja emberségét.

Érdekes módon a tanárok nevei igazolják a latin közmondást, hogy Nomen est Omen, bár nem mindegyikre igaz,
de azért most elsorolom.
Szóval magyar tanár: Jávor Andor.
Német tanár: Gruber Miklós
Természetrajz tanár: Geduly Olivér.
Földrajz tanár: Frecska Aurél
Fizika tanár: Danielisz Hugó.
Torna tanár: Pálfay János.
Több szép magyarnevű tanárom is volt,
mint Dr. Szentmihályi Gyula, Vargha István, Hegedűs József, Kiskun Ernő, Boros Gyula, Kiss Sándor, Dr. László Gábor.
Biztos volt még, de ezekre a nevekre határozottan emlékszem.

 Mindegyik különleges egyéniség volt és megmutatták nekem, hogy miként kell,
vagy olyan is volt, hogy miként nem kell az életben viselkednem. Ez volt az első rész. Innen folytatom.