2. Gyula apó szakmát tanul.

2009-04-15
Egy újabb lenyomat a múltból, az én múltambúl.

Jenő hatására beiratkoztam a Technológiára, továbbképző esti Főiskolába.
Heti három alkalommal tanultam ott esténként.
Szerencsés húzás volt, mert amíg oda jártam, felmentett a katonaság alól.
Sajnos csak három hónapig dolgozhattam Jenő mellett,
mert a tanulók negyedévenként újabb műszerészek mellé lettek beosztva.

Balogh József technikus beosztottja lettem.
Szabad időmben és munka után is gyakran Jenővel beszélgettem, mert kedveltük és megértettük egymást.
Balogh Úr, mert így kellett szólítanom új közvetlen főnökömet, agglegény, negyvenes éveit taposta.
Jó szakembernek tartotta magát, de kulturálatlan, primitív és talán ezért,
védekezésképen kimondottan rosszindulatú volt.
Soha semmivel nem volt megelégedve.
Állandóan sértett pofával járt közöttünk és mindent megtett, hogy mi sem érezzük jól magunkat.
Mivel beosztottja voltam, igyekeztem fölösleges maceráihoz jó pofát vágni.
Persze Jenővel összekacsintva állandóan kinevettük.

Balogh Úr legkedvesebb szerszámja 8 darab krokodil csipesz.
Gondolom, mindenki tudja, hogy ez, egy nagyon ügyes kis kisegítő szerszám.
Banándugóra ráhúzható, és mindenfélét lehet vele csatlakoztatni és rögzíteni.
Egy vékony drót volt műhelyében vízszintesen kifeszítve, ez a 8 csipesz tároló helye.
Reggelente első dolga volt, ellenőrizni, hogy teljes-e a létszám, mind a 8 csipesz a dróton csimpaszkodik.
Munkája végeztével a csipeszek különböző helyeken bujkáltak.
A műszer végeken, a félig kijavított gépekhez csatlakozva, de olyan is akadt,
amelyik a földön hevert, vagy valami füzet vagy tárgy alatt rejtőzött.
Reggelente az én feladatom, megkeresni ezeket és a kifeszített drótra felcsíptetni.
Volt, hogy nem találtam valamelyiket, mert valami lehetetlen helyen lapított, és Balogh Úr letolt emiatt.
Délutánra biztos előkerült és büszkén mutatta, hogy lám, Ő meg tudta találni.

Véletlenül elmeséltem Apámnak Balogh Úr mániáját a 8 krokodillal.
Rögtön kaptam üzletünkből egy doboz krokodil csipeszt.
Ami nálunk árucikként vásárolható, 100 darab volt a dobozban.
Másnap reggel kicsit korábban mentem a műhelybe.
A 100 darab kis krokodilcsipeszt, Balogh Úr kis kuckójába felcsíptettem körbe, a leg lehetetlenebb helyekre.
Szerencsémre késett és az összes munkatársam már tudta, hogy mi készül ellene.
Persze mindenki tudott mániájáról, és mikor befutott, odajöttek kis műhelyéhez.
Látni akarták megdöbbent pofáját.
Kinyitotta, a másfél négyzetméter nagyságú szobácska ajtaját.
Felkapcsolta a központi lámpát, és a nikkel krokodilcsipeszek szinte szikráztak a fényben, köröskörül a kis helységben.
A vártnál jobban meglepődött és mivel humorérzéke nulla volt,
egy gyors mozdulattal magára csukta az ajtót.
Olyan szívből igazán mi sem tudtunk nevetni, inkább sajnáltuk rossz természete miatt.
Péntek volt, egész nap nem szólt hozzám.
Hétfőn iskolában voltam, legközelebb Kedden találkoztunk.
Hétfőn reggel panaszt tett ellenem a műhelyfőnöknél, Vörös László Úrnál.
László Úr a mérnök testvére volt.
László Úrnak volt humorérzéke, de tudta, hogy Balogh sértődékeny, egyedül élő, komor ember,
ezért csak magában mosolygott.
Megígérte, hogy elveszi a kedvem, a vele való viccelődéstől.
Délután felhívta Apámat, jó kapcsolatban voltak.
Elmondta, hogy gazember fia, milyen módon bántotta meg, közvetlen főnökét.
Apám nevetve, félig bevállalta a gaztettet, mert a doboz krokodilcsipeszt Ő találta ki.
Úgy gondolta, hogy csak simán átadom, de arra nem számított, hogy a kis műhelykét kidekorálom a doboz tartalmával.
Megbeszélték, hogy áthelyeznek két hónapra, a földszinti mechanikai műhelybe.
Minden tanuló ott töltött néhány hetet, hogy kézügyességét fejlessze.
Tudjon fúrni, reszelni, tekercselni, és egy kicsit az esztergapadon is dolgozni.
Persze én a szerencse fia vagyok, mert a mechanikai műhelyfőnök Gácser Józsi bácsival rövid idő alatt megértettük egymást.
Külön foglalkozott velem az esztergapadnál, még túlóráztunk is, mert látta,
hogy élvezem a gép ügyességét és játékos technikáját.
Józsi bácsi művésze volt a szakmájának és mindent meg akart nekem mutatni és tanítani.
Na és a legfontosabb kapcsolatunk, mindketten Fradi drukkerek voltunk, meccsre is együtt mentünk.

Az utolsó negyedévet Guth Róbert kiszálló műszerész mellett töltöttem.
Remek ember volt. Nagyon sokat tanultam Tőle.
Talán a műhely legképzettebb szakembere volt.
Nagyon sok készüléket megjavítottunk a helyszínen, persze Ő oldotta meg a hibakeresést.
Én maximum a hibás alkatrészt cseréltem ki irányításával.

Az év végén vizsgáztam egy villanyszerelő bizottság előtt.
Akkor még a villany és rádiószerelő közös szakma volt.
Az alternatív kapcsolást kellett megoldanom.
Hát ennek semmi köze a rádióhoz.
Ezt akkor használjuk, ha egy lámpatestet két helyről is kapcsolni akarunk.
Gondolták, na, ezt a kis rádiós gyereket kicsit megugratjuk.
Ugye már megírtam, hogy gimnáziumi éveim alatt, minden nyáron Apám villanyszerelőivel dolgoztam.
Így ez a feladat nem volt részemre akadály.
Felrajzoltam a kapcsolási rajzot és levizsgáztam.

Volt egy váratlan és talán meghökkentő találkozásom Balogh Úrral.
11 évvel később 1957-ben a Thököly út 14.-ben volt üzletem.
A pályaudvar közelsége miatt forgalmas, jó helyen, és sok javítási munkám volt.
Délidőben hazaugrottam ebédelni, háromsaroknyira laktunk, Anyukám várt mindennap ebédre.
Ildi aranyos sógornőm tartotta addig a frontot, két tanulóm szakmai segítségével.
Mikor befutottam, egy férfi ült a pult előtt és engem várt.
Balogh Úr volt, nem tudta, hogy enyém az üzlet és munkát keresett.
Kölcsönösen meglepődtünk, de barátilag elbeszélgettünk.
Elmondta, hogy jelenleg Budán dolgozik egy fejlesztési kutató- intézetben,
de ez nagyon távol esik Cinkotai lakásától, és közelebbi munkahelyet keres.
Nem tudtam Részére munkalehetőséget adni, volt már műszerészem, Géza bácsi,
aki a szakma krémjének a tejszínhabja volt.
Kicsit magamon is meglepődtem, mert úgy éreztem, szívesen segítenék Balogh Úrnak.

Szerettem volna röviden beszámolni, hogyan sikerült halkan belelépnem, de mégis elég hosszúra növekedett,
ezért, mai szlenggel mondva: bocsi.