Bringa
2016 január.

11 éves voltam, Rákoscsabán nyaraltam és három korombeli sráccal közösen, a kölcsönzőből kibéreltük, a legolcsóbb kerékpárt.
Ez egy fix meghajtású bringa volt, nem volt rajta szabadon futó, és ha a kerék forgott a pedál is vele együtt.
Csak első fékje volt és ezzel megállni külön technikát igényelt.
Egy nagyon enyhe lejtőn gyakoroltunk, két lábbal ellöktük magunkat az emelkedő tetején.
Lábainkat a forgó pedálok fölé emelve legurultunk a domb aljára.
A domb végén a kormányt balra fordítottuk és ballábunkkal a földön fékezve le ugrottunk az eldőlt bicikliről.
Ezt többször megismételtük, szerintem az összes salakmotoros versenyző megcsodálta volna tudásunkat.

Haza érkezve a nyaralásból el dicsekedtem Apámnak, hogy tudok biciklizni.
Az üzletünkben legalább öt kerékpár volt, mert a szerelőink ezekkel jártak a javítási címekre.
Na, mutasd, mit tudsz, mondta Apu és én kiválasztva a legkisebb bringát, az egyik mellékutcában megmutattam tudományomat.
Sajnos a nyeregből nem ért le a lábam a pedálig, de a vázon ülve hibátlanul kerékpároztam.
Hát fiam ez a jövő zenéje, majd ha a nyeregből is leér a lábad, akkor valamelyik üzleti gépen biciklizhetsz.
Eltelt egy év és jövő tavasszal már többször sikeresen, nyeregből leérő lábbal hajtottam, az üzleti igen rozzant vasparipákat.
Egy részemre nagyon szép márciusi délután, Apám felszólt a házi telefonon: „gyere le kiscserkész”.
Gondoltam, hogy valami meglepetés vár rám, mert akkor szokott Apám velem így beszélni, ha valamit titkolni akar.
Hármasával vettem a lépcsőket és egy villanás alatt lerohantam.
Az üzlet melletti házban laktunk a második emeleten.
Berontottam az üzletbe és földbe gyökerezett lábbal, ámulva néztem, azt a csodálatosan szép kerékpárt,
ami a pultnak volt támasztva.
Apám szája is a füléig ért, de látva túláradó örömömet, lezserül megjegyezte
„Vettem magamnak egy bicajt, de néha te is használhatod”.
Én persze tudtam, hogy ez csak az enyém, de engem mindig majdhogynem szégyenkezve,
saját maguk előtt is titkolva, szerettek.
A Bringa valóban csodálatos volt, piros volt a váz és a kormánytól a kerekekig a villák végei és a pedálok szikrázóan krómozva.
Fekete verseny nyereg, és ami akkoriban a legnagyobb újdonság volt dobfékekkel.
Felhajtható versenykormánya végén valódi bőr, elől egy kis reflektor, dinamó meghajtással, hátul vörösen világító kislámpa,
fényvisszaverő üvegből. 26-os, kerekekkel, ez volt a legkisebb felnőtt méret, de az átlagosnál szélesebb gumikkal.
És, ami csak akkor derült ki, amikor először felültem rá, olyan jól sikerült áttétellel, hogy szinte magától gurult,
hihetetlen könnyen és kis erőkifejtéssel.
Később, mikor iskola vagy cserkész társaimmal kerékpár túrákon vettünk részt, én minden emelkedőt játszva teljesítettem.
Először azt mondták, hogy Almusznak motor van a lábában, de rövidesen rájöttek, hogy a bicaj az, ami csodálatos.
Többször megkértek, hogy cseréljünk gépet, mert az én gépemen pihenték ki, saját dög nehéz vasparipájuk okozta fáradalmaikat.
A kerékpárt Apám a Steyer Puch osztrák cégnél rendelte meg és a Lehel úti képviseletüknél vette át kétheti várakozás után.
Tizenhárom éves voltam mikor ezt a csodagépet kaptam és harmincegy is elmúltam,
mikor egy kerékpár kereskedő barátom többszöri ráígérgetésére, mivel akkor már nem igen kerékpároztam, eladtam.
Azóta is sajnálom, bár a jelenlegi sebváltós bringák többet tudnak, de a maga idejében ez kis gép csodálatos volt
Mivel fiam megszületése után ismét szükség volt kerékpározó tudásomra,
mert Őt már négyéves korában megtanítottam bringázni, újra rászoktam a kerekezésre
Vettünk két használt sebváltós kerékpárt és nagyon sok kisebb nagyobb túrát csináltunk.
Feleségemről is kiderült, hogy remekül biciklizik és minden magyarországi nyaralásunkon, hármasban kerekeztünk,
például a Balaton üdülő telepein.
Feleségem az óta is rendszeresen pedálozik, mert szerinte ez rendkívül egészséges és mivel a külvárosban lakunk,
aránylag csendes utcákon közlekedhet és beszerzési körútjait, gyorsabban tudja elintézni.
És még nincs vége, mert a semmiből előbukkantak az unokák és nőnek és szépülnek és most már bringáznak is.
Ugye az csak természetes manapság, hogy Bubuka 5 évesen bicaj tulajdonos legyen
és a 9 éves Dorka unokám olyan bringát kapott karácsonyra Fiamtól, hogy az olasz Grand Prix győztese is,
mondjuk még az 50- es években is elsárgult volna az irigységtől.
De mikor ezt írom, tél van.
Fiam és két unokám Vasárnaponként a ligetben korcsolyázik, én meg a jég szélén lesem Őket.
Bubuka nevéhez méltóan bukósisakban csetlik, botlik, kacag, hihetetlen aranyos, persze nekem .
Azt gondoltam ezen a szinten én is tudok, bár 50 éve koriztam utoljára, de azt nem lehet elfelejteni.
Ha kiderül, majd kiderül.
Jövő hétre szerzek, vagy bérlek egy korcsolyát és Velük tartok.
Ha sikerül megírom, biztos vidám dolog lesz.
Folytatása következik..