Almásy Béla
Ez is volt már igencsak régen és bizony a történet is igencsak régi.
Mottó: Amikor én még kissrác voltam…

                          Lopok.

2007 05 07.
Persze nem akármit, orgonát.
Ezt is, és minden jót is Apukámtól tanultam.
A harmincas évek végétől, egészen a Szovjet megszabadításig volt Apámnak,
egy 500 köbcentis oldalkocsis Puch motorkerékpárja.
Evvel a remek járművel, ha szép idő volt, minden hétvégén bejártuk az országot.
Először a Dunántúlon motoroztunk, több alkalommal, egész a Fertő tóig eljutva.
Majd dél felé utaztunk egészen a Dráva folyóig, végül Miskolc, Lillafüred, majd Szeged és környéke következett.
Mikor a két Almásy gyerek még belefért az oldalkocsiba,
akkor mi ketten szorongtunk benne, és Anyu ült a hátsó ülésen.
Tízen ötévesen már én ültem hátul, és Anyukám öcsikémmel az oldalkocsiban,
de mivel mind a ketten finoman szólva molettek voltak, bizony elég fárasztó utazások voltak,
és gyakran megálltunk, tagjainkat kinyújtóztatni.
Na de nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy Anyám nagyon szerette a virágot, és Apám nagyon szerette Anyámat.
Ezért minden alkalommal nagyon sok virágot gyűjtöttünk, a réteken, a földeken, az erdőkben,
és az országút melletti olaj és akácfákról.
Persze ezek a növények csak rövid ideig tartottak, mert bizony maximum két nap elteltével ki kellett őket dobni.
Az egyetlen virág, amely aránylag sokáig tűrte a szoba- fogságot
és amellett illatával különleges hangulatot árasztott az orgona volt.
Ahogy a nóta is mondja” Májusban az orgona virágzik”, és ekkor Apám minden faluban, a kertek kerítésén túl nyúló orgonákat,
nagy szeretettel és hozzáértéssel gyűjtötte Anyámnak.
Nem egy alkalommal, mikor is nagy nyújtózkodások közepette sikerült három nehezen elérhető ágat leszednie,
kinyílt a kis kapu és a vidéki vendégszerető bácsi, egy sokkal nagyobb bukétát adott Apámnak, mondván:
Ne tornázzon fiatalúr, van bőven, és szívesen adok.
Apám mindig nagy tisztelettel megköszönte a váratlan ajándékot, de megjegyezte, hogy igazándiból az orgonát lopni kell.

Na most jövök én a történetbe.
De előtte el kell mondanom, hogy 1945 januárjában, mikor a budapesti ostromnak épp vége volt,
és kimerészkedhettünk az utcára, rögtön elmentem szeretett motorunkat megnézni.
Két házzal arrébb egy kis garázsban állt, túlélve az ostromot.
Megérkezve azt láttam, hogy két orosz katona, a lemerült akkumulátor miatt, képtelen a motort beindítani,
pedig keményen rugdosták a berúgó pedált.
Oda mentem és mondtam, hogy ez a mi motorunk, és ne vigyék el, mire kinevettek, rám fogták a géppisztolyt,
germánszki caput felkiáltással betolták a motort, mely rögtön beindult,
és egy sorozatot a levegőbe lőve, röhögve ráugrottak, és elviharzottak.
Így indult a Drúzsba.

A Szent István gimnázium, ahová volt szerencsém járni, közvetlen a liget mellett van, csak az úttesten
és akkor még a 25- ös villamos síneken kellett átugrándozni és már a Fáskörben voltam.
És bizony sokat ott voltam, talán túl sokat is, de most felnőtt fejjel sem bánom.
Ígérem, hogy a ligetről is bővebben beszámolok legközelebb, de most az orgonalopásra koncentrálok.
Talán 15 éves voltam.
Május volt, közeledett az Anyák napja, nem volt egy vasam sem és Anyunak orgonát akartam lopni.
A Közlekedési Múzeummal szemben volt egy csodálatos kis kertje a ligetnek,
ahol gyönyörű dupla orgonák virágoztak az összes létező színekben.
Jelenleg ez a kis kert be van kerítve, és a vakok részére, van elkülönítve.
A háború előtt még nem volt nyári időszámítás és hét óra táján már sötétedni kezdett.
Vittem egy ollót és egy kis köteg zsinórt magammal és senkitől nem zavartatva leszedtem néhány gyönyörű több színű orgonát
és éppen sikerült összekötnöm,
mikor Józsi bácsi a nyugdíjas csősz bácsi besántikált szúrós botjával a kis virágos kertbe.
Fegyverként felemelte hegyes végű botját és amennyire tudott, gyorsan közeledett,
és mivel ismert, azt kiabálta: Na várj csak kis Almásy gyerek, nem teszed le azonnal a virágot.
A csokorral a kezemben hátrálni kezdtem, és azt mondtam: ugyan már Józsi bácsi ne legyen ilyen szívtelen,
Anyámnak szedtem Anyák napjára.
Tudtam, hogy hatszor olyan gyors vagyok, mint a különben is sánta kisöreg és, megkérdeztem:
Józsi bácsi, komolyan azt gondolja, hogy utol tud érni, ha futni kezdek?
Hohó fiacskám, lehet, hogy én nem, lihegte, de kiabálok Jenőnek.
Jenő a Múzeum kapuőre volt, egy hatalmas közel 100 kilós monstrum és valóban előbukkant Józsi bácsi kiáltozására.
Ekkor fél gőzzel futni kezdtem és mintegy harminc méter után megálltam és hátranéztem.
Jenő még a ligeti körút másik oldalán lihegett és rogyadozó lábakkal tekintett utánam.
Ekkor tovább futottam egészen az Stefánia út és a Liget sarkáig, mert láttam,
hogy az igen ritkán járó 25 ös villamos /összesen két kocsi közlekedett ezen a vonalon/ a megállóhoz közeledik.
Felugrottam, és bár jegyem nem volt, de tudtam, hogy délután az Oszi a kalauz,
aki ismer és tudja, hogy van Diák bérletem.
Valóban Ő közeledett a lukasztóval és meglepetve nézte csodálatos csokromat.
Elmondtam Neki futásomat, és mivel Jenőt, a Múzeum őrt, jól ismerte, már előre röhögött,
hogy holnap milyen jól fogja ugratni Zalán futásával.
Haza érkezve kis családom már a vacsoránál ült és én átadtam Anyukámnak a gyönyörű orgona csokrot.
El kellett mondanom, hogy hogyan szereztem és Anyám egyáltalán nem lelkesedett inkább jól le tolt,
és azt mondta már nem is örül a virágnak.
Apám feltűnés nélkül kiosont az előszobába, gondolom, jól kiröhögte magát,
és percekig tartott, mire nevető izmait komorrá tudta változtatni,
de egy szót sem szólt, azt gondolta, megkaptam már a magamét Anyámtól.
Gondoltam legalább két napig nem megyek a Fáskörbe, hogy Józsi bácsi haragja lecsillapodjon.
Másnap délelőtt Józsi bácsi bejött üzletünkbe és elpanaszolta, Mekkora sérelem érte általam.
Apám ki Diplomatának is tökéletes volt, szemrebbenés nélkül, megértően hallgatta a kisöreg sirámait.
Bár soha a szemembe nem dicsért, de mindig büszke volt rám,
ha rólam volt szó, csak azt mondta, hogy a fiam,
Szóval, megkérdezte Józsi bácsit, hogy történt e valami anyagi vagy egyéb kára ebből a szörnyű bűntényből.
Csőszkém csak hümmögött, mert persze nem kellett minden szál orgonával elszámolnia, de úgy érezte,
hogy valami kárpótlást érdemelne a rajta esett sérelemért.
Apám kis gondolkodás után megajándékozta egy különleges zseblámpával, mely üzletünkben kapható volt.
Háromféle színben tudott világítani, és evvel a csősz bácsinak nagy örömet szerzett
és gondolom a kisöreg nekem is megbocsátott.
Legközelebbi találkozásom alkalmából személyesen kértem Józsi bácsi elnézését és a csoda zseblámpa megtette hatását.
Azt mondta, hogy máskor, ha virágra van szükségem, bátran szóljak és elintézi.
Jenőt is megkövettem, de Ő csak jót nevetett, mert mint elmondta, esze ágában sem volt valóban utánam rohanni,
mert még fogyókúra alkalmából sem tud húsz méternél többet futni.
Oszit is letromfolta, mert mikor heccelni kezdte, megkérdezte, mond Te tohonya,
te meg tudnád fogni az Almásy gyereket, ha elfutna előled.

 Szóval így lopok én, és ebből a kis történetből azt a tanulságot vontam le, hogy mindenki csinálhat bármilyen stiklit,
következmény nélkül, csak én nem, mert nekem nem lehet.
Pláne mióta nincs Apukám.