Pedig csak jót akartam.
2011-10-17.

Nemrég írtam „Önkritika” címmel egy kis szösszenetet mostani életemről. Kaptam egy nagyon kedves hozzászólást, miszerint:
A titkodat nem tudom, de számomra valami olyasmi, hogy sokan a jót is elrontják,
Te pedig ki tudtad hozni, a legmélyebb rosszból is a jót.
Írta: T.Péter.
Bevallom, nagyon jólesett.
Most fordult a kocka, mert csak jót akartam, de sikerült a rosszat kihoznom.
Már harminc éve, Anyukám halála óta étteremben ebédelek.
Anyukám aránylag közel lakott és üzletemből 5 perc alatt odaértem.
Feleségem is dolgozott, így a hétköznapi ebédeket Anyukám elvesztése után nekem kellett megoldanom.
A közeli kis csehókban ebédeltem, s mint törzsvendég különleges elbánásban részesültem.
Az utóbbi két évben, most már gyakorló nyuggerként a Stefánia úti, rendkívül tiszta és remek konyhával bíró étteremben eszek,
délidőben egy menüt.
Mivel mindenkit több évtizede ismerek, családtagnak számitok, saját asztalom van és bármit kapok menü árban,
de protekciós nagyságban.
Remek Szeptemberünk volt, nyári meleg, de Október második hete hideget hozott
és előkerültek a pulóverek, a dzsekik és a kiskabátok.
Az első hideg napon, ebéd után, már kiskabátban várakoztam a buszra, az étteremmel szemközti megállóban.
A megálló padján, egy ötven körüli, szemmel láthatóan hajléktalan férfi ült,
jobb kezében bottal, egy szál kötött ingben és vacogva.
Már többször is láttam, de nem volt hideg és ruházata kielégítő volt.
Ránéztem és megkérdeztem: Nincs meleg ruhád?
Alig hallhatóan válaszolt: ez minden, ami rajtam van.
Holnap is itt leszel? Miért, hol legyek?
Holnap hozok Neked egy tréningruhát és egy meleg dzsekit, ha itt talállak, én mindennap ide jövök.

Másnap vittem egy régi komplett kétrészes melegítőt és egy nagyon meleg háromnegyedes sport dzsekit,
amit már rég nem használtam, de hibátlan volt.
Nem volt a buszmegállóban, de a túloldalon megláttam, egy padon ült a napon, mintegy húsz méterre az étteremtől.
Örültem, hogy megtaláltam, odamentem, kibontottam csomagomat, és segítettem felöltözni.
Felállni nem akart, mert jobb lábfeje nem volt. Tavaly a Bosnyák téren lefagyott és amputálták.
Ültében ráhúztam a melegítő felsőt, nagyon nehezen, mert balkezét nem tudta mozgatni.
Ezután a kabátot is ráadtam, rossz balkeze miatt kínlódva, de sikerült.
Felhúztam a cippzárat a nyakáig és a két kezén is becsatoltam a csuklóvédőket.
Melléültem: Na egyelőre ennyi, de hozhatok zoknit, cipőt, még meleg holmit és akár kaját is.
Mit szeretnél? Nem tudok enni, mondta halkan, de egy sörnek örülnék.
Talán 50 méterre van egy kis ABC, hoztam egy konzerv sört, de megmondtam, hogy menjen távolabb az étteremtől,
nem jó, ha látják, hogy iszik.
Két nap múlva megyek az étterembe, látom, hogy ugyanazon a padon ül és alszik.
Az előtérben a főnök már várt és formálisan rám támadt,
hogy ezt a szerencsétlen, utca lakót, ide szoktattam az étterme közelébe.
Felháborodva mesélte, hogy tegnap egy vendég odahívta, hogy tekintsen ki az étterem ablakán, milyen szép a panoráma.
Hajléktalanom a padja mellett egy lábán állva, a támlába kapaszkodva, az étterem irányába pisilt.
Gondolhatom, milyen rossz reklám ez, egy ilyen, tisztaságára büszke étteremnek
és már lépéseket tesz, hogy az étterem közeléből eltávolítsák.
Csak annyit mondtam, eddig a buszmegállóban ült, ott ismertem meg és nem miattam,
hanem a hideg és a kis napsütés miatt ült ide az utca túlsó oldalára.
De örülök, hogy egy kicsit tudtam segíteni embertelen nyomorán, és ha módom lesz ezután is fogok.
Ma már nem volt a környéken, sehol nem láttam.
Hát így lett a rosszból is kevésbé rossz, elvitték valahová, bízom benne,
hogy az utcánál melegebb helyre, szerencsétlen kegyeltemet.
Remélem kabátom és tréningruhám melege, egy nagyon kicsit meghosszabbította örömnélküli életét.

2016 nyár.
Fiammal és két kisgazember unokámmal kipróbáltuk a visegrádi bob pályát.
Remek. Háromszor is körbe száguldottunk.
12 ig volt kimenőnk. Vidáman sétálunk fiam kocsijához, ebédre otthon kell lenünk.
A sétaút egyik padjáról utánam szólnak.
Hahó Almásy úr, mit keres errefelé.
Arra fordultam és csonkalábú „barátom” szólt utánam.
Meglepődtem évek óta nem láttam.
Persze rögtön odamentem és örömmel láttam, hogy sokkal jobb állapotban van , mint utoljára.
Tiszta ruha van rajta, szemmel láthatólag ápoltabb.
Először is honnan tudod a nevemet, kérdem.
Nevet. Volt a dzsekidben egy boríték Almásy Béla névre.
Azóta is kabalaként zsebemben tartom. Szerencsét hozott.
A Szondi utcai menhelyről kiemeltek a Szentendrei katolikus papok. Nekik dolgozom, a konyhán, mint segédmunkás.
Persze lehetőleg ülő munkát.
Ma Vasárnap jutalomként idehoztak, mert szeretem nézni a pályán sikongatókat.
De fél egyre már értem jönnek és bevisznek a plébániára. Bentlakó vagyok.
Gratulálok, mondtam.
Megöleltem, elköszöntem, mondván találkozásunk részemre váratlan örömöt okozott.
Két unokám hatalmas izgalommal érdeklődött:
Nagyapi ez a bácsi ki volt?
Fiam megszólalt. Hát Nagyapit nem lehetne kitalálni, mindenhol vannak barátai.