Amitől frászt kaptam
2016-12-13.

Amit most írok már a harmadik frász volt életemben.
A legelső 5 éves koromban, mikor elvesztem az áruházban, de végül sikerült kikötnöm a rendőrségen.
A második 17 évesen, mint beképzelt csodasíző.
A szögesdrótkerítésbe repültem, de komoly sérülés nélkül megúsztam.
Mindkettőt már megírtam.

Akkor jöjjön a harmadik.

                                     A csillár.

1956 nov. 8. Forradalom . Reggel 8 óra.
A 14. kerületben a Thököly út és Dózsa György út sarkán laktunk az első emeleten.
Szobáink ablakai a Thököly útra néztek, de ellátunk a Verseny utcáig, ami ferdén húzott a Keleti pu. felé kb. 500 méterre.
A Verseny utcában ruszki tankok dübörögtek, egymásután lomhán gurultak a város belseje felé.
Hármas csoportban jöttek, ötpercenként.
Igencsak nagy félelemmel néztük Őket. Láttuk, hogy két gépfegyverük előre szegezve cél nélkül, de sorozatokat tüzel.
A leghátsó felénk fordította ágyúját, de nem lőtt.
Eddig házunk nem kapott belövést.
Sanyi tesómmal szorongva néztük és reméltük, hogy tovább haladnak.
Anyukám is idejött az ablakhoz.
Fiuk, megbeszéltem Erzsikével, hogy amíg a harcok tartanak, ideiglenesen Hozzá költözünk a közeli Szinva utcába.
Az egy szűk utcácska, remélem ott, nem lesznek lövöldözések és még a tankok sem tudnak belőni.

De én a csillárt leszerelem, mondtam.
A csillárt még drága Apám kapta kedvezményes áron az olasz követségtől. Jó munkájáért.
Velencei 12 karú ólomkristály csillár.
Gyönyörű. Tiszta üvegből volt, karjai csavart üvegből, végükön gyertya izzókkal.
Legalább 100 üveg dísz csüngött rajta különböző formákban.
Nagyszobánk büszkesége.
Szereztem a pincéből egy nagy ládát, felhoztam a létrát is.
Anyú összekészítette a legfontosabb dolgokat és öcsémmel átmentek Erzsikéhez.
Vigyázz magadra mondta és ha lövöldözés lesz, hagyd a fenébe az egészet és gyere utánunk.
Áramtalanítottam. Létrára másztam és elkezdtem a díszeket egyesével leszedni, becsomagolni.
Kis kampókkal voltak akasztva és begörbítve.
Nem volt könnyű, de egyre jobban haladtam, már a nagyláda majdnem teli lett.
Déli 12 óra, mikorra teljesen lekopasztottam csillárunkat.
Már csak az üvegkarok maradtak középen rögzítve.
Jól elfáradtam, becsuktam a ládát, kicsit ráültem pihenni.
Kimentem az erkélyre, láttam, hogy most már csak elvétve, egy egy tank zörög a Verseny utcában.
Reméltem, hogy most már nem leszünk célpont. Leültem a ládára.
Gondoltam, talán félóra és kész vagyok.

Ekkor hatalmas dörejjel egy ágyúgolyó csapódott a mellettem lévő hálószobánkba.
Kidöntötte a két ablakos falat és óriási porfelhővel beborította egész lakásunkat.
A ládán ültem és a légnyomástól a létra rám repült, szerencsémre nem kólintott fejbe, de nagyon megütött.
A csillárt tartó kampó kiszakadt és a díszek nélküli, most már sokkal könnyebb csillárt, csak a villanydrót tartotta.
Talán két percig kábán ültem. Leszedtem a létrát magamról, mert a lécei közé szorultam.
Felálltam, maximálisan porosan, faltörmelékkel borítva.
Fehér voltam, mint egy péksegéd, de éltem.
A létra által okozott ütéseken kívül semmi bajom nem volt.
Átmentem a belövést kapott hálószobába.
Ajtó nyomokban. Az utcai fal teljesen eltűnt.
Egy része az utcára zuhant, a többi omladékként fél méter magasan megtöltötte a szobát.
A szoba bútorzata teljesen tönkre ment, a két ágy és a nagy szekrény az én teljes ruhatárommal, szilánkokra töredezett.
Őszintén mondom, hogy a szemem sem rebbent.
Sokkal fontosabb volt, hogy élek. Három méteren múlt.
Ha három méterrel közelebb kap ágyú belövést lakásunk, akkor nem úszom meg élve.

Arany pecsétgyűrűm szekrényem polcán volt.
A romok tetején, ruháim foszlányai felett, szinte rám mosolygott.
Ujjamra húztam, azt gondoltam, azért is leszerelem a csillárt a másik szobában.
Visszamentem. Óvatosan leemeltem a csillárunk középső részét, ami már csak a drótón lógott.
A földre tettem. Egyenként kiszedtem, a szerencsénkre épen maradt üveg karokat.
Mindegyiket újságpapírba csomagoltam és betettem a ládába. Kész.
Kilestem az utcára. Egyelőre semmi. Tank sehol.
Anyám és öcsikém az ágyúlövések utáni csöndben, félve mi vár rájuk, haza futottak.
Már az utcáról látták, hogy hálószobánk belövést kapott.
Nagyon megijedtek.
Öcsikém ért fel elsőnek. Engem meglátván, Anyám felé vissza kiabált… itt van, jól van.
Anyu is felrohant a lépcsőn.
Meglátván a „péksegédet” / aki vigyorgott / Anyu elbőgte magát.
Mindhárman összeölelkeztünk.
A franc abba a csillárba, mondta Sanyika, majdnem az életedbe került.
De megmentettem. Itt van a ládában.
Anyám csak a könnyeit nyelte, nem tudott megszólalni, csak porral belepett fiát simogatta.

Szóval ez már a harmadik frász életemben és még előttem az élet.
30 éves voltam és most így 90 után majd elmesélem, milyen frászokat sikerült még kapnom …..és és és túléltem.

Utóirat. Mikor elköltöztünk a Thököly útról egy kisebb lakásba, eladtuk gyönyörű csillárunkat.
A Magyar Tudományos Akadémia vette meg és talán még most is ott csillog mindenki örömére.