Almásy Béla.
Ezt is nagyon régen írtam, talán 1996-ban.

                                Romai Vakáció

Sajnos ez nem olyan érdekes történet, mint a megfilmesített vakáció, Gregory Peck és Audry Hepburn főszereplésével.
De mivel először utazhattam, ahogy a híres orosz humorista Rajkin mondta „odaátra”, nekem különleges élmény volt.
Külföldre utazni nekünk magyaroknak, csak 1956 után lehetett.
Nyugatra csak 1960- ban sikerült elutaznom.
Ebben az évben, Romában rendezték a nyári Olimpiát.
Az egyetlen magyar utazási iroda az IBUSZ, több nyolc napos utat szervezett erre a világeseményre.
Nem kis szerencsével sikerült az egyik turnusban helyet kapnom és így életemben először elutazhattam Olaszországba.

1960- ban voltam először nyugaton és Rómában az olimpián.
Ebből a beszámolóból ragadtam ki egy kis részletet.
Utolsó előtti napon a vadonatúj Sportcsarnokba volt jegyünk.
A kosárlabda és kézilabda mérkőzéseket itt játszották.
Ebben az időszakban a magyar kosárlabda csapat az élvonalban volt.
1955-ben Európa bajnokságot nyert és itt az Olimpián is a nyolc közé jutásért játszott.
Én olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy Ők, a kosárlabda „aranycsapat” tagjai személyes barátaim voltak
Minden idők legjobb irányító játékosa Greminger Jancsi / James illetve Csőrös / csak 184 cm. munkatársam volt.
Barátok voltunk, szerettük egymást.
Egy csajnak udvaroltunk, de én nyertem, persze nekem volt egy oldalkocsis BMW motorom, ami „perdöntő” volt.
Szabad időnkben is sok időt töltöttünk együtt.
Reggelenként tenisz meccseket játszottunk, életre-halálra.
Általa ismertem meg a többi kétméteres langalétát.
Mindegyik nagyon kedves, szerény fiú volt.
Én, ha kihúztam magam /178 cm./ maximum a mellükig értem.

Szóval Ők mérkőztek a nyolcad döntőért és a magyar turista- csoport jegyet kapott erre a mérkőzésre.
Igen, ám közvetlen a magyar meccs után Olaszország-Amerika összecsapás következett.
És érthető volt az óriási érdeklődés az olasz szurkolók szempontjából.
Ötszörös árat adtak a meccsjegyekért.
Mert a magyar turisták igencsak kevés valutával rendelkeztek, nem tudtak ellenállni a csábításnak, és eladták belépőjüket.

Csak egy legény maradt hűséges a mi fiainkhoz.
Persze a világ legjobb kosarasait az amerikai néger óriásokat is látni akartam.
Semmi pénzért nem váltam meg jegyemtől.
Minden sporteseményre külön busz jött a csoportért és szállított minket a helyszínre.
Most egyedül vártam a buszra és a sofőr egyáltalán nem lepődött meg, mert Ő is tudta az óriási keresletet a jegyekre.
Elmentünk a Sportcsarnokba és sikerült a buszvezetőt is belógatnom a mérkőzésekre, mint magyar turistát.
Sajnos a mi fiaink kikaptak, de még zuhanyozni sem mentek el, mert ott maradtak.
Ők is meg akarták nézni a világhírű Amikat.
A félidei szünetben lementem a magyar fiukhoz, eléggé letörve ültek és csodálkoztak, hogy itt vagyok.
Azt is elmondták, hogy mivel nem mentek vissza a mérkőzés után az olimpiai faluba
a sportbusz egy másik csapatot szállított el és bizonytalan, mikor jön ismét értük.
Ekkor én szerény nagyképűséggel elmondtam, hogy probléma egy szál sem, mert nekem saját 40 személyes buszom van sofőrrel.
Valóban haza, mármint az olimpiai faluba vitte Őket szimpatikus buszvezetőm és utána engem meghívott,
magyarul úgy mondanánk egy pofa sörre.
Mivel, már késő éjszaka volt és ez volt az utolsó útja, bevitte a buszt a garázsba, velem együtt,
majd átsétáltunk a közeli Tavernába, amely a buszosok törzs helye volt.
Itt elmondta kollégáinak, hogy sikerült bejutnia a Sportcsarnokba az én közreműködésemmel
és láthatta a világhírű amerikai kosarasokat.
Valami piszok erős zöld itallal megitattak, és bár nem tudtam olaszul, csak egy kis gimnáziumi latint,
úgy beszéltek hozzám, mintha régi barátok lennénk.
Persze azért addig mutogattunk kacagva, míg mindent megértettem.
Még énekelnem is kellett velük egymást átölelve az O Sole mi o-t és a Santa Luciát.
Végezetül a legújabb olasz slágert, a Marinát is közösen előadtuk, mondhatni frenetikus sikerrel.
Nem tudtam, miként fogok visszajutni a Penziómba, de alkalmi olasz barátaim rendeltek egy taxit részemre
és miután mindegyikkel többször megöleltük egymást, beültettek a kocsiba,
a taxisnak a lelkére kötve, hogy Ők fizetik a fuvart .

Persze azért láttam a csodálatos város történelmi emlékeit,
jártam a Colosseumban, a Forum Románumon,
megnéztem a Vatikáni Múzeumban a Sixtus kápolnát és a Szent Péter bazilikát,
ahol kiderült, hogy Bellini direkt úgy építette a templom közepére a Baldachint,
hogy Michelangelo kupoláját csak oldalról lehessen megtekinteni.
Láttam a Mózes szobrot a sérült térdével, mert a szobrász, kalapácsával rásújtott, mivel nem szólalt meg.
A világhírű Trevi és Navona szobor- csoportokat, és ami a legjobban a szívemhez szólt a Piétát a nagy bazilikában.
És még nagyon sok mindent, amit nem tudok elmondani, a Spanyol lépcsőtől a Pantheonig.
Megadta nekem az élet, hogy még többször is járhattam ebben a gyönyörű városban
és minden alkalommal, magával ragadott szépsége és varázslatos hangulata.
De ilyen kedves baráti kapcsolatom, mint az éneklés a buszosokkal, máskor sajnos nem adódott.
/ képtelen voltam jobb szót találni, pedig sokat gondolkodtam az utolsó mondat befejezésén./ .

Utóirat. Ez is volt már.
De úgy gondolom nem kapok ki nagyon kedves olvasóimtól,
hogy ismétlem magam.
Lopni csak jó helyről érdemes, azért lopok magamtól
Ezt Fényes Szabolcs mondta dalairól.
Talán érdemes volt ellopni magamtól.

Tisztelettel GYUpp 90 és egy kicsi.