Almásy
Persze ez is volt már. Néhány évvel ezelőtt

                            Örülni jó.
Negyedik össze vissza.                                         2011-12-28 Első rész.

Ugye előző írásaimból már többször kiderült, hogy nem vagyok mai csirke.
Bizony még az előző században is 74 évet éltem, a 21. század már csak érdemtelen ráadás.

Nézegetem a fiatalokat és irigykednem illene. Egy lendülettel ugranak le a villamosról, hármasával szteppelnek a lépcsőkön,
egy szál trikóban feszítenek, míg én bélelt télikabátban.
Nekik olyan csodában van részük, mint az MP 3-as. Dróttal a nyakukban hallgatják a részemre dallamnélküli rapp zenét.
Rágógumival a szájukban beszélgetnek, tőmondatokban. Minden mondat b@szdmeggel végződik, pont helyett.
Vidáman csókolóznak bárhol, gyakran úgy egymásba harapva, hogy az már enyhe kannibalizmusnak számit.

Pár évvel ezelőtt Görögországba utaztam és a Nagyvárad téren várakoztam utastársaimmal a buszra.
A csoport már idegeskedni kezdett, mert a busz késett. Csak egy fiatal pár élvezte ezt a kis plusz időt.
Levegővétel nélkül egyfolytában csókolóztak.
Naivul azt gondoltam, milyen aranyosan búcsúzkodnak, biztos csak egyikük utazik.
Megjött a busz, mindketten felszálltak, velünk utaztak. 10 napig nem szálltak le egymás szájáról, csak talán étkezéskor.
De két fogás között is rögtön, minden másodpercet kihasználva smaciztak./ na, milyen szavakat tudok/

A mai srácoknak Mobil csoda okos telefonjuk van.
Ujjukkal húzgálnak rajta ide-oda, e-maileznek, vagy Sms-t küldenek, tank háborút játszanak.
Mini képernyőjükön videót néznek, persze legalább három különböző tetoválással testükön.
Három D-s moziba járnak, seb. váltós, rugózó ülésű bringájuk van és az internet rabjai,
mert nehezen tudnak a monitor képernyőtől elszakadni.

Három téllel ezelőtt New-Yorkban voltam 8 napig. Egy fiatalemberekből álló csoporttal, átlagban 25, 30 évesek.
Ez egy jutalomutazás volt. Főnöküktől kapták egész évi kiváló munkájukért.
Én mint potyautas voltam velük, mert keresztfiam a Főnök.
Engem önhibáján kívül nagyon szeret, és tudta, hogy többször voltam Manhattan félszigetén,
idegenvezetőként akart felhasználni.
Igencsak cidri volt, mínusz 15 fok. Mindent megtettem, hogy kis csoportunk mindent megnézzen.
A negyedik nap megkezdődtek a lemaradások. Ketten, hárman inkább a szállodában maradtak és interneteztek.
Engem nagyon meglepett, hogy a világ legérdekesebb városa helyett, inkább a netet választják.
Persze én hozzá vagyok szokva fiam érdeklődési szintjéhez és a magaméhoz is.
El kellett fogadnom, hogy a net, mint kábítószer működik és talán egészségesebb a fűnél.

Nagyon nem szeretem, mikor az idősebb korosztály, „bezzeg az én időmben” mondattal reagál, a fiatalokra.
Nekünk talán még több örömünk volt életünkben. És úgy érzem, hogy jobban tudtunk örülni.
Igazán nem csóró családban nőttem fel. Talán 3 éves lehettem, mikor egy napra nagyszüleimre bíztak.
Nagyapa a telefonközpont műszaki igazgatója volt, 7-kor már a munkahelyén volt. Nagymama egyedül maradt velem
és tudta, hogy valami játékkal kell a kis krapekot elfoglalni. De erre nem voltak felkészülve.
Most jön a bezzeg.
Bezzeg kis unokám, ha hozzánk jön, legalább három autót, egy mozdonyt, két plüss kutyát és egy macit hoz magával.
De nálunk is sok baba, játékvonat és játékautó arzenál /legalább 25 db./van.
Drága nagyim elvett a cserépkályha elől egy fahasábot, színes ceruzával szemet, orrot, szájat rajzolt rá.
Egy tarka zsebkendővel fejkendőt kötött a „baba fejére” , Egy másik fahasábra 4 kereket rajzolt versenyautó gyanánt
és bizony örömmel játszottam velük egésznap.

Fiamat már 4 évesen megtanítottam kétkerekű bicajjal bringázni.
Az, hogy 4 éves és kerékpárja van, manapság természetes.
Én 11 éves voltam, mikor végre leért lábam a felnőtt gép pedáljáig.
Drága Apám megvette nekem az akkori legklasszabb Steyer Waffenrad kerékpárt és most is érzem, ha rágondolok, akkori örömömet.
Talán 10 éves voltam, mikor egy Vasárnap délután Nagyszüleimnél ebédeltünk és utána Nagyi a kávéhoz,
tejszínhabot készített. Egy félig lapos tányérban, habot verve.
Hát ilyen nincs. Ilyen finomság nem is létezhet.
Ezután mindig kunyeráltunk a tejszínhabért, és ha megkaptuk, Örömünk határtalan volt.
A libamáj is rám talált és a libamájzsíros kenyér megbízható örömforrásként működött.
13 éves voltam, meghívást kaptam Frenkel iskolatársam barmicvojára.
Sapkát kellett vinnem. Igazi zsidó család, otthon is kalapban voltak és kóser kaját ettek.
Az egész szertartásból csak arra emlékszem, hogy itt ettem először gyümölcsrizst, és íme, még most is élvezettel gondolok rá.
Husz évesen találkoztam a somlói galuskával a Hungária étteremben és talán két évvel később a Gundel palacsintával a Várpincében.
15 éves koromig mindig, az egész család, apai nagyszüleimnél szilveszterezett.
Nagymama két tortát is sütött, egy hagyományos kerek csoki tortát
és egy 40 cm. hosszú és 15 cm. széles, fehér krémmel behúzott csodát.
Ebben mindenféle hihetetlen finom dolgok voltak, a mogyoró krémtől, a gesztenye és eperkrémig vegyesen.
A konyha mellett egy kis fűtetlen szoba volt. Itt nyitva volt kicsit az ablak és jégszekrényként működött.
A torták is itt voltak egy hosszú asztalon tárolva.
Vera nagynéném, Apám testvére csak 5 évvel volt nálam idősebb. Kései gyerek, és öcsikém mellett, harmadik srácként szerepelt.
A felnőttek a rádióműsort hallgatták. Mi hárman kilopakodtunk a hideg kis szobába.
Egy nagy késsel a hosszú torta közepéből kivágtunk egy 10 cm,.es nagy szeletet, és elosztva felfaltuk.
A megcsonkított tortát összetoltuk egy darabbá, Vera a torta tetején lévő fehér krémet folyamatosra kente.
Vacsora után került a torta az asztalra. Rövidlátó nagyikánk, igencsak csodálkozott méretén.
Lehet, hogy a szemem rossz, de hülye nem vagyok. Ezek a gazemberek megtalálták a tortát!!
Hát ilyen örömeink is voltak.
8 éves voltam, mikor először szerepeltem a Domonkos rend kultúrtermében, mint betlehemi pásztor.
Szőrsubában és még szövegem is volt. „Nézzétek, új csillag ragyog az égen!”
És most kapaszkodj, mert 3 éves Öcsikém volt a kis Jézus. Fehér hosszú ingben, piros Glóriával a feje felett.
És itt táncoltam először lányokkal 13 évesen és bricsesz nadrágban.
Csak később, 17 évesen kaptam meg az első hosszúnadrágot.

15 éves voltam és a zeneiskola évzáró, dísz előadásában, a Zeneakadémia kistermében, reszkető lábakkal,
de hibátlanul, önkívületi állapotban, tangóharmonikán eljátszottam a nagyáriát a Rigolettóból:
La Donna mobile Az asszony ingatag.
A közönség a tanulók hozzátartozói És legalább 10 jó barátom a suliból.
Plafonig érő, ordítós, lábdobogós sikerem volt. Még kétszer el kellett játszanom.
Akkor úgy éreztem, ennél nagyobb öröm nem létezik.
Örülni jó, nagyon jó, de ne örüljetek, mert nincs vége!
Folytatom legközelebb. Persze ez csak igéret, nem biztos.