Szándékom van életem összes járműveit megírni.
Ezt találtam már régebben megírva.
Hát akkor ezzel indítok igencsak régen írtam, de ha lesz időm, amiből most rengeteg van, mint karantén lakónak,
tehát a többi is jönni fog. kicsit hosszú, de lesz még hosszabb is,
bocsi GYUpp

                         Közlekedem, járműveim.

 
Első komolyabb járművemet három éves koromban kaptam.
Ez egy háromkerekű bicikli volt.
Először csak a lakásban használtam, majd szüleim felügyelete mellett kimerészkedtem az utcára is. .
Ötéves koromban megkaptam az első autómat.
Piros volt és belül lábbal pedálozható.
Úgy emlékszem, nem nagyon szerettem. Alig lehetett vele kanyarodni és bárhogy hajtottam, nem ment gyorsan.
Ezután a Roller következett, amely már valódi közlekedő élményt nyújtott, mert gyorsan és kanyarogva tudtam vele haladni.

Egyszerű, bármelyik játéküzletben kapható, fából készített és két kerekén tömörgumival felszerelt, nagyon ügyes játékszer volt.
Nyolc éves voltam és majdnem minden délután a Thököly út aránylag széles járdáján hajtottam, a gyalogosok rémületére.
Szüleimnek itt volt üzlete és mivel Őket mindenki szerette, én arattam le ennek gyümölcsét.
A szomszéd üzletek tulajdonosai többször is behívtak és vagy egy kis csokit, vagy egy almát adtak Gyuszikának,
aki mondhatni menetközben kapta el, és kapta be a finomságokat.
Már harmadik elemista voltam, mikor osztálytársként megismerkedtem Primás Antival.
A Baross téren lakott, a jelenlegi Parkszálló épületében,
Akkor még lakóház volt.
Ebben az időben ez a tér igen nyugodt volt. A középen felállított szobor körül, ápolt kert virágzott.
Minden oldalról több méter széles járda, tökéletes rollerező helynek számított.
A környék gyerekei itt gyakorolták tudományukat.
Minden Szombat délután nagy versenyeket rolliztunk a Kerepesi út felőli járdán.
Ez volt a legszélesebb és itt, akár 8 versenyző is elfért egymás mellett.
Csak néha sikerült elsőnek befutnom, mert akinek hosszabb lába volt gyorsabb volt nálam.
Egy júniusi Szombat délután, megjelent a Hernád utcai galeri.
Szegény sorsú srácok voltak, életük nagy részét az utcán töltötték.
Mindig együtt lógtak, verekedősek voltak és együtt erősek.
Házi készítésű, deszkákból készült rollerokkal jöttek, kimustrált csapágyakat használván kerék helyett.
Ezek a csapágyak nagy zajt csaptak, de sokkal könnyebben és gyorsabban gurultak, mint a fakerekű tömörgumis játékszerek.
Amikkel mi versenyeztünk. Könnyedén húztak el mellettünk, iszonyatos zajjal és röhögve.
Haza érve elmondtam Apunak, hogy milyen szörnyű vereséget szenvedtünk a csapágyas rollerosoktól.
Másnap Apám összedugta fejét Lajos nevű segédjével, aki fiatal korában kerékpárversenyző volt.
Beszereztek két darab, könnyűfémből készült, gyárilag csapágyazott kereket.
Rollerom kerék tengelyeit acélrúdra cserélték és rászerelték a készen vett kerekeket.
A rollerem háromszor gyorsabb lett, fele erővel kellett hajtanom, szinte repült velem.
Már nagyon vártam a Szombat délutánt, hogy a feltunningolt rolleromat a többieknek is bemutathassam.
Végre elérkezett a nap és én kivágtattam a Baross térre.
Egymás után nyertem a futamokat. A többiek irigykedve nézték megtáltosodott járgányomat.
Öt óra körül megjelentek az utcagyerekek és minket megpróbáltak lezavarni a pályáról.
Mi többen voltunk és nem hagytuk magunkat.
Végül is először felváltva, majd később közösen használtuk a terepet, de nem versenyeztünk.
Ám ez így kissé unalmas volt és közös megállapodással hatos csoportokra osztódtunk, és futamokat rendeztünk.
Az első két helyezett indult ismét, a többi futam két legjobbjával. Így kialakult az utolsó döntő futam.
Ebben négy csapágyas srác szerepelt, egy hosszúlábú srác és jómagam.
A megszokottnál kissé hátrábbról startoltunk, hogy a kifutás hosszabb legyen.
Elindultunk,… a pálya feléig nagyjából egy vonalban haladtunk, de onnantól, remek kerekeim segítségével felgyorsultam
és több mint egy méterrel, megnyertem a végső futamot.
Ekkor kitört a pokol. A csapágyas srácok már eddig is irigykedve nézték spéci rolleromat.
Megelégelve győzelmeimet, rám rontottak. El akarták venni csodarolleromat.
Persze keményen védekeztem, görcsösen fogtam járgányomat, de ez kevés lett volna a túlerővel szemben.
Primás Anti barátom a többieket is felbujtva, segítségemre sietett.
Pillanatok alatt, egy kupacban hentergett a földön az egész társaság, én legalul, rolleromon keresztbe feküdve.
Szerencsénkre a sarkon posztoló acélsisakos rendőr meghallotta a szörnyű zsivajt,
hosszan sípjába fújt és gyors léptekkel felénk közeledett.
Mindnyájan megijedtünk. A galeris gyerekek pillanatok alatt szétszéledtek. csak mi maradtunk ott megszeppenve.
A rendőr bácsi megigazította sisakpántját az álla alatt.
Szigorúan, de velünk érezve megígérte, legközelebb figyelni fog, hogy ilyen verekedés többé ne forduljon elő.

Én megtépázva, koszosan, több horzsolt sebbel, de a győztesek diadalával a pofámon hajtottam hazáig.
Apám és Lajos nem titkolt büszkeséggel fogadott, mert szakszerű munkájuknak meglett az eredménye.
Anyám már nem volt ilyen lelkes. Leszedte rólam megviselt nadrágomat és trikómat. Fürdőkádba állított és lecsutakolt.
Még sokáig élveztem csoda kerekeim előnyeit, de a győzelem, boldogító érzését, most kaptam meg életemben először.

Tizenkét éves voltam, mikor meg tanultam biciklizni.
Rákoscsabán nyaraltam és három korombeli sráccal közösen, a kölcsönzőből kibéreltük, a legolcsóbb kerékpárt.
Ez egy fix meghajtású bringa volt, nem volt rajta szabadon futó, és ha a kerék forgott a pedál is vele együtt.
Csak első fékje volt és ezzel megállni külön technikát igényelt. 
Egy nagyon enyhe lejtőn gyakoroltunk, két lábbal ellöktük magunkat az emelkedő tetején
és lábainkat a forgó pedálok fölé emelve legurultunk a domb aljára. A domb végén a kormányt balra fordítottuk
és ballábunkkal a földön fékezve le ugrottunk az eldőlt bicikliről.

 Ezt többször megismételtük, szerintem az összes salakmotoros versenyző megcsodálta volna tudásunkat.
Haza érkezve a nyaralásból el dicsekedtem Apámnak, hogy tudok biciklizni.
Az üzletünkben legalább öt kerékpár volt, mert a szerelőink ezekkel jártak a javítási címekre.
Na, mutasd, mit tudsz, mondta Apu és én kiválasztva a legkisebb bringát, az egyik mellékutcában megmutattam tudományomat.
Sajnos a nyeregből nem ért le a lábam a pedálig, de a vázon ülve hibátlanul kerékpároztam.
Hát fiam ez a jövő zenéje, majd ha a nyeregből is leér a lábad, akkor valamelyik üzleti gépen biciklizhetsz.
Eltelt egy év és jövő tavasszal már többször sikeresen, nyeregből leérő lábbal hajtottam, az üzleti igen rozzant vasparipákat.
Egy részemre nagyon szép márciusi délután, Apám felszólt a házi telefonon „gyere le kiscserkész”.
Gondoltam, hogy valami meglepetés vár rám, mert akkor szokott Apám velem így beszélni, ha valamit titkolni akar.
Hármasával vettem a lépcsőket és egy villanás alatt lerohantam.
Az üzlet melletti házban laktunk a második emeleten.
Berontottam az üzletbe és földbe gyökerezett lábbal, ámulva néztem,
azt a csodálatosan szép kerékpárt, ami a pultnak volt támasztva.
Apám szája is a füléig ért, de látva túláradó örömömet, lezserül megjegyezte
„Vettem magamnak egy bicajt, de néha te is használhatod”.
Én persze tudtam, hogy ez csak az enyém, de engem mindig majdhogynem szégyenkezve,
saját maguk előtt is titkolva, szerettek.

A Bringa valóban csodálatos volt, piros volt a váz és a kormánytól a kerekekig a villák végei és a pedálok szikrázóan krómozva.
Fekete verseny nyereg, és ami akkoriban a legnagyobb újdonság volt dobfékekkel.
Felhajtható versenykormánya végén valódi bőr, elől egy kis reflektor, dinamó meghajtással, hátul vörösen világító kislámpa,
fényvisszaverő üvegből. 26-os, kerekekkel, ez volt a legkisebb felnőtt méret,
de az átlagosnál szélesebb gumikkal.
És, ami csak akkor derült ki, amikor először felültem rá, olyan jól sikerült áttétellel, hogy szinte magától gurult,
hihetetlen könnyen és kis erőkifejtéssel.
Később, mikor iskola vagy cserkész társaimmal kerékpár túrákon vettünk részt, én minden emelkedőt játszva teljesítettem.
Először azt mondták, hogy Almusznak motor van a lábában,
de rövidesen rájöttek, hogy a bicaj az, ami csodálatos.
Többször megkértek, hogy cseréljünk gépet, mert az én gépemen pihenték ki, saját dög nehéz vasparipájuk okozta fáradalmaikat.
A kerékpárt Apám a Steyer Puch osztrák cégnél rendelte meg és a Lehel úti képviseletüknél vette át kétheti várakozás után.
Tizenhárom éves voltam mikor ezt a csodagépet kaptam és harmincegy is elmúltam,
mikor egy kerékpár kereskedő barátom többszöri ráígérgetésére, mivel akkor már nem igen kerékpároztam, eladtam.
Azóta is sajnálom, bár a jelenlegi sebváltós bringák többet tudnak, de a maga idejében ez kis gép csodálatos volt
Mivel fiam megszületése után ismét szükség volt kerékpározó tudásomra,
mert Őt már négyéves korában megtanítottam bringázni, újra rászoktam a kerekezésre
Vettünk két használt sebváltós kerékpárt és nagyon sok kisebb nagyobb túrát csináltunk.
Feleségemről is kiderült, hogy remekül biciklizik és minden magyarországi nyaralásunkon, hármasban kerekeztünk,
 például a Balaton üdülő telepein.
Feleségem az óta is rendszeresen pedálozik, mert szerinte ez rendkívül egészséges és mivel a külvárosban lakunk,
aránylag csendes utcákon közlekedhet és beszerzési körútjait, gyorsabban tudja elintézni.
És még nincs vége, mert a semmiből előbukkantak az unokák és nőnek és szépülnek és most már bringáznak is.
Ugye az csak természetes manapság, hogy Bubuka 5 évesen bicaj tulajdonos legyen
és a 9 éves Dorka unokám olyan bringát kapott karácsonyra Fiamtól, hogy az olasz Grand Prix győztese is,
mondjuk még az 50- es években is elsárgult volna az irigységtől.

De mikor ezt írom, tél van. Fiam és két unokám Vasárnaponként a ligetben korcsolyázik, én meg a jég szélén lesem Őket.
Bubuka nevéhez méltóan bukósisakban csetlik, botlik, kacag, hihetetlen aranyos, persze nekem .
Azt gondoltam ezen a szinten én is tudok, bár 50 éve koriztam utoljára, de azt nem lehet elfelejteni.
Ha kiderül, majd kiderül. Jövő hétre szerzek, vagy bérlek egy korcsolyát és Velük tartok.
Ha sikerül megírom, biztos vidám dolog lesz.
Folytatása következik..