2000 03 20

húsz évvel ezelőtt írtam
mottó : csak a szépre emlékezem

Eredeti történet diákkoromból. /az 1940-es évekből/

                              Jekeke.

Ez nem egy mexikói, azték borsós tokány inka módra, hanem inkább egy cserkész társam ragadvány neve.
Egy szombat délután, mikor az eső miatt beszorultunk az úgynevezett cserkész otthonba, daloló versenyt rendeztünk.
Mindenki húzott egy kalapból egy dal-címet, és azt egyedül kellett elénekelnie, a többiek nagy mulatságára.

Molnár Tibor szőke, tohonya fiú volt, rendezetlen fogsorral, állandó jó kedéllyel, és mint mondottam fogsora miatt,
különleges pöszeséggel beszélt, de gátlás nélkül és egyfolytában.
Állandóan fantáziált, és ha egy macska ment át előtte, másnap úgy mesélte,
hogy két bengáli tigrissel találkozott a Peterdi utcában.
Lódításai dacára nagyon szerettük, és ha mesélni kezdett, rögtön valamelyikünk vezényelt:
Lábakat fel! Molnár gurít.
Azt a nótát húzta: Recece, nem vagyok én kapitány, recece nem járok én lány után, harminckettes baka vagyok én,
recece, gyalog masírozok én.
Belekezdett és kivágta rettenetes sajátos pöszeséggel, Jekeke, nem vagyok én kapitány, jekeke nem járok én lány után,
a harmadik jekekét már nem tudta elénekelni, mert mindenki dőlt a röhögéstől és a nevetéstől könnyező szemeit törölgette.
Igy lett Molnár: Jekeke.
Jekekének volt egy különleges tudománya.
Egy félelmetes, sátáni, hosszan tartó és irtózatos kacajt tudott produkálni, ezt alkalmakként, felkérésre el is eresztette.
A Regnum cserkész otthonába a bejutás egy hosszú boltíves folyóson át vezetett a Damjanich utcából,
majd egy belső kör alakú udvar következett.
A három emeletes ház ablakai ide tekintettek.
Az ablakok mögött laktak a papok egyszerű, de tiszta kis szobákban. Szemben volt a kápolna bejárat.
Az udvar és a boltíves folyosó mindig csendes volt, de tízszeres visszhang lapított benne.

Mi négyen kitaláltunk valamit.
Mindenkit előre engedtünk és mikor az utolsó lépés zaja is elmúlt,
Bimbi /Hopp Gyuri/ a kör alakú udvar közepére állt és operásan elénekelte: Kaaacaaagj Bajazzó !
Jekeke csak erre várt és rettenetes mefisztói kacaját kiengedve a többszörös visszhang segítségével,
még az ablakokat is megremegtette.
Ezután villámgyorsan kirohantunk.

Egy alkalommal, mikor Jekeke kacaja
utolsókat rezonálta, a bejárati ajtóban megjelent Hell atya. Középkorú, ájtatos pap bácsi volt, mindig kenetteljes, de megértő.
Kedvenc szokása volt, hogy bárkivel beszélgetett,
jobb keze hüvelyk ujjával az illető homlokára keresztet rajzolt, kis áldás kíséretében.
Most tetten ért minket.
Megértően mosolygott majd miközben homlokunkra a szokásos keresztet rajzolta így szólt:
Azért, ti nagy strigók vagytok.
Mivel minden korosztálynak más más madárcsapat neve volt, Révhelyi Dedi jelenleg a Tejipar nyugdíjas igazgatója,
s aki közülünk a legslágfertigebb volt, így válaszolt:
Atya kérem, mi nem strigók vagyunk, hanem spacsirták.

Kórusban köszöntünk: Laudétur Jézus Krisztus,
ez most szinte, csatakiáltásnak hangzott,
majd tovább nem bírva röhögésünket visszatartani, kirobbantunk az utcára.
Hazáig többször spacsirtának neveztük magunkat és a kamaszok boldogságával tértünk otthonunkba.