Almásy
Úgy olvasd, hogy először voltam az USÁban
1965 szeptemberében.
2. Gyula apó az USÁban
Ahogy én láttam 2. i 2008.10.26.-án irtam.
Az éjszakai portás csodálkozott, hogy gyalog érkeztünk az éjszaka közepén, mert szerinte ezen a környéken ez veszélyes vállalkozás volt.
Reggel 10 re volt a VW a szálóda elé rendelve és nagy nehezen, de összekapartuk magunkat addigra.
Beültünk kis buszunkba és a belvárost megkerülve a világ egyik leghosszabb víz alatti alagútján,
a Hudson folyó alatt New-Jersey-be autóztunk.
Itt egy olyan étteremben ebédeltünk, ahol nagyon szép félmeztelen hölgyek szolgálták fel az ebédet.
Visszafelé egy nagy komphajóval utaztunk és a Hadtörténeti Múzeumhoz érkeztünk.
Itt a második világháborúban szerepelt harci eszközök, tankok, repülőgépek és hadihajók voltak kiállítva.
Sikeresen találtunk egy parkoló helyet és gyalog elsétáltunk az Empire State Building hoz. Ami a legmagasabb épület a világon.
A hihetetlen gyors lifttel felrepültünk 80 emeletet, majd még 12-t egy kisebb felvonóval, míg a kilátó tetőre érkeztünk.
Szép tiszta idő volt és az egész Manhattan látható volt részünkre, a szabadság szóbórtól Harlemig,
az összes fantasztikus felhőkarcoló, a hidak, a Roosevelt sziget, a Central park, Az East River és az előzőleg komppal áthajózott Hudson folyó.
A tetőteraszon volt egy emlékkönyv, melybe beírtam, „Na, itt is jártam Almásy Gyula, idegeneknek Béla” 1965 szeptember.
Nem hittem, hogy ezt a beírást valaha is újra látni fogom, de 1993- ban mikor másodszor voltam itt ,
megkeresték nekem a kedvemért, /20 dollár/ a már raktárban lévő emlékkönyvet és a velem utazó 22 éves fiamnak megmutattam,
aki jót mulatott rajta, mondván: Apu, Téged nem lehetne kitalálni.
De nem túl sokáig lehettünk itt, / visszatérek 1965-be/ mert jegyünk volt a Radio City Music Hall színházba.
Itt közel négyórás, több száz szereplős revüműsor volt, több jazz zenekar és nekem ismeretlen,
de neves amerikai és külföldi énekesekkel.
Bandikám már jóval korábban Elyriából, telefonon rendelte meg a jegyeket.
Éjfél is elmúlt mire kijöttünk a színházból és a távol parkoló kocsiig eljutni jó kis séta volt, de nem bántam,
mert nem tudtam betelni a kivilágított metropolis szépségével, fényeivel, és lenyűgöző nagyságával
Másnap kora reggel indultunk, mert kilencre az „1965 New York-i Világkiállítás” utolsó előtti napján,
már nyitásra oda akartunk érkezni.
Már nagyon messziről látható volt egy legalább harminc emelet magas, hatalmas autókerék,
mely a GOODYEAR gumigyár reklámja volt.
A kiállítás több négyzetkilométernyi területen volt és bejárni egy nap alatt lehetetlennek tűnt.
Találtunk egy jó parkolót és kis sorban állás után bejutottunk.
Rögtön a bejárat mellett volt egy kis Americain Express kis vasút, amibe beülve,
körbejárt velünk az összes pavilonok mellett és között.
Így személyesen feltérképeztük magunknak, hogy mit szeretnénk feltétlenül megnézni.
Csak a legérdekesebbeket mondom el, mert ezek maradtak meg bennem és nagyon különböztek az idáig látott kiállításoktól.
Először a Generál Electric pavilont mesélem.
Mikor beléptünk egy színház terem fogadott, mintegy 50 ülőhellyel.
Beültünk a harmadik sorba és rövidesen a színpadi függöny kitárult és egy szépen berendezett amerikai konyha volt látható.
Egy házaspár és két gyerek tartózkodott a konyhában, persze bábuk voltak és mozdulatlanul vártak az indulásra.
Megszólalt egy halk kísérő zene, a bábúk megelevenedtek beszélni, és mozogni kezdtek.
Leültek az asztalhoz, a feleség egy fütyülős kannából, teát töltött a gyerekeknek és a szikrázóan fényes tűzhelyen tükörtojást készített,
kukoricát tejjel keverve adott körítésnek és feltálalta a családnak.
A papa egy kis asztali géppel sonkát szeletelt és a gyerekek kenyeret pirítottak az asztalon lévő önműködő pirítóval,
mely egymás után dobálta ki az elkészült pirítósokat.
A reggeli véget ért és a bábuk megálltak.
Ekkor a színházi széksor önállósította magát és velünk együtt elindult a következő színpadon lévő jelenethez.
Itt már késő délután volt és a házaspár a színes tv műsorát nézte, majd megszólalt a feleség.
Nehogy azt gondolják, hogy én most tétlen vagyok, mert a fürdőszobában az automata mosógépem végzi a munkáját
és a villanysütőm pontosan a legjobb időben fog kikapcsolni, mikor is elkészült az esti finom sült csirke,
a hozzávaló körítés és az alsó kis sütőmben már most kezd pirosra sülni kedvelt süteményünk.
Persze fagylalt is lesz, mert a jégszekrényem hidegen tárolja és a mélyhűtőben, több napi előre megvásárolt
finom falatok fagynak tökéletes hőfokon.
Megint útjára indult velünk a nézőtéri széksor és megérkeztünk a hálószobába, a feleség pongyolában a haját fésülte.
Elmondta, hogy a mosogatógép most már bizonyára nemsokára magától kikapcsol,
és reggel kristálytisztán veheti ki belőle a vacsora után berakott edényeket.
Férj uram letette az eddig olvasott újságját és elmondta, hogy reggel kis háztartási traktorjával füvet nyír
és bokor szegélyvágó gépével a kertet szándékozik karban tartani .
A babák tökéletesen mozogtak, beszéltek, még nevettek is, szemük, szájuk, mozdulataik tökéletes szinkronban voltak
és eleven hatást keltettek.
A legérdekesebb az volt, hogy nem a színpad mozgott körbe, hanem az ülőhelyi széksorok indultak közösen a következő jelenethez.
A következő részemre felejthetetlen élmény a Ford Musztang sport autó kiállítási csarnok volt.
Ez egy, két emelet magas nyitott épület volt.
Az emeletekre mozgó gumiszőnyeg vezetett és kb. harminc, csodálatosan szép, gyönyörű színű Musztáng sétált
fel le, és körbe, körbe, a szőnyeghez rögzítve.
Mindegyikbe beülhettél. és saját kezűleg mozgathattad a kormányt, vagy nyomhattad a pedálokat.
Bekapcsolhattad a rádiót és felhúzhattad az önmozgó vászon fedelet.
Szerintem ez a típus a legjobban sikerült és legidőállóbb sport autó, mert most is gyártják és szeretik
és az összes autócsodák közül ebből gyártottak legtöbbet a világon.
Egy teljes napot töltöttünk a kiállításon és sok mindent megnéztünk,
de nekem ez a két érdekesség maradt meg legjobban emlékeim sorában.
Magyar pavilon is volt és megnézhettük Budapest legszebb panorámáját a királyi várral, a parlamenttel és persze a lánchíddal.
Persze Gyulai kolbász, Busójárás és a Dunakanyar látképe sem hiányzott.
Még egy napot csavarogtunk a belvárosban és felfedeztük az olasz és a kínai negyedet, a sokfelé átjáró házakat
a belső virágos udvarokat és bejártuk a Macys áruházat.
Kivételesen korán lefeküdtünk éjfél körül, mert másnap korán indultunk Washington- ba, bár nem volt meghívom a fehérházba.
Az amerikai főváros kb. 400 km.re van New York-tól és az első 200 km-en, egy kétszer négypályás sztrádán haladtunk,
maximálisan 60 mérföldes tempóban, ami kb. 100 km-es sebességnek felel meg.
60 mile volt a speed limit és több figyelő rendőrautóval találkoztunk, persze elbújva leskelődtek,
mert ugyebár a rendőrök ott is csak rendőrök.
Benzinünk fogytán volt és az első kijáraton kihajtottunk, egy kis településre, tankolni.
Mivel a legközelebbi felhajtás a főútvonalra csak 50 mile után lehetett, végig autóztunk a nagyon közel egymáshoz fekvő falvakon,
ami részemre nagy örömet szerzett, mert a rengeteg színes, út menti reklám,
az egymást követő gyors étkezdék és kirakódós üzletek váratlan, és páratlan élményt nyújtottak.
A települések feltűnően tiszták voltak, sehol szemét, vagy építési törmelék, pedig sok helyen lehetett látni,
hogy nagyobbítják elsőre kicsire sikerült, házaikat.
A sztrádára érve egy hatalmas tábla fogadott, mely szerint:
Aki az országúton szemetel 500 dollár, büntetést fizet.
Hát akkor Washington. D.C.
Hatalmas nagykiterjedésű falu. Lakosságának 60%-a színes bőrű és egy teljesen önálló városrészben lakik,
de sokkal jobb és szebb körülmények között, mint Harlemben.
Az egész városban legfeljebb háromemeletes épületek vannak, mert a Washington obeliszk,
ami 168m. magas, messzi kiemelkedik a város felett.
900 lépcsőt megmászva a tetejére is felmentünk és remek kilátásunk volt az US Capitolra, ez az Országház, a Fehérházra,
ahol a nagy fehér főnök /USA elnöke/ lakik és arra a hosszú téglalap alakú mesterséges tóra, amely szinte a város jelképe.
Bármilyen érdekes esemény történik a városban az mindig a tó mellett zajlik. Ezt a különleges tavat is körbejártuk,
megetettük egy kis maradék kiflivel a hófehér hatalmas hattyúkat,
majd elsétáltunk a Fehérházba, ahol beléphettünk, mint turisták, mert az épület egyik szárnyrésze nyitva volt a közönség számára.
Készült rólam egy fénykép, ahol a fehéringes, bojtos tányérsapkát viselő biztonsági őrkatonával parolázok.
Mikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, azonnal elmondta angolul, hogy nagyszülei magyarok
és az első világháború után jöttek Amerikába.
Annyit tudott magyarul: hogy káposzta laza, éljen a haza, de hogy ez mit jelent, arról fogalma sem volt.
Megnézhettük, melyik teremben folynak a külföldi tárgyalások, megmutattak egy hatalmas ebédlőt legalább ötven személyre
és a szalonba is bemehettünk, ahol az úgynevezett állófogadás zajlik.
Most már a repülőgépes terrortámadás után, nem lehet még az épület közelébe sem menni.
A temetőbe is elautóztunk és felkerestük a nemrég meggyilkolt Kennedy elnök sírját.
Egyszerű szürke kőtábla, és rajta a felirat emlékezik meg az igazán tisztelt és kedvelt államfőről.
Díszruhás őrség őrizte, az alacsony fehér kerítéssel védett sírkövet.
Délután a fekete negyedben megnéztünk egy nagyon blődli vidám műsort,
ahol még vetkőző hatalmas néger csajok is mutatták tengernyi bájaikat.
Már ismét éjszaka volt, mire találtunk egy olcsó kis Motelt, ahol vacsorázni és aludni is tudtunk.
Másnap Philadelphia nagyon rövid megtekintésével, ahol megnéztük az INDEPENCE HALL-t.
állítólag itt írták alá a Függetlenségi nyilatkozatot, hazafelé /Elyria/ indultunk.
Késő estére ismét a Brooklyn- i egyszerű kis szálódánkba érkeztünk.
Fáradtak voltunk, nem mentünk csavarogni, mert holnap Buffalóba utazunk, a Canadai határhoz, és a Niagara vízesést szeretnénk
meglesni, bízva a szép időben, amely idáig kitartott mellettünk.
Többször is elolvastam, amit eddig írtam és valahogy azt érzem, hogy csak nekem érdekes a dolog, mert én voltam a helyszíneken
és másnak talán érdektelen és unalmas.
Kedves olvasó barátaim, őszintén, folytassam?? 
