Kint esik az eső, ítéletidő van. Ülök a szobámban és életem egy-egy pillanata, elevenedik meg előttem.

A szomszédménit neveztük, mi gyerekek, Piri mamának. Nemcsak gyerekkorunkban, hanem a későbbi időkben is, hiszen sohasem volt annyi félretett pénzünk, hogy azt a kurta farkú malackát megvegyük ajándékként, amely becsületbeli kötelesség névváltoztatáskor.

Térjek végre a lényegre. Piri mama híres volt a környéken, ahogyan és amilyen hímes tojásokat festett. Nagypénteken kezdett hozzája. Alig vártuk a Húsvétot, hogy a locsolásnál ezekhez a hímes tojásokhoz jussunk. Egymással versenyeztünk, hogy ki hányat kapott és kié a legszebb. Piri mama mindig felajánlott több hímes tojást minden gyermeknek, noszogatva őket, hogy vegyenek többet.

Az egyik évben elhatároztam, hogy nagyon sokat fogok venni. Ezt tudtára is adtam Piri mamának, azt mondván a locsolás után, hogy nekem sok tojás kell. Piri mama megkérdezte tőlem, hogy tudom-e mi a sok. Persze, hatéves fejjel, nem tudtam, mit válaszoljak, mivel még csak tízig tudtam számolni. Azt a felvilágosítást kaptam, hogy sok alatt azt értjük, amit nem tudunk megszámolni. Így jutottam, több mint tíz tojás birtokába.

Az iskolában, amikor a végtelenről tanultunk, nem értettem, hogy mi a különbség a sok és a végtelen között. Bizalmas megszokottságommal, Piri mamához fordultam felvilágosításért. Azt a választ kaptam, hogy a végtelen nem csak egy szimbólum, lefektetett nyolcas formájában, hanem mindaz, ami körülvesz minket, de nem láthatjuk.

Azt kezdeményezte, hogy nézzek az Égboltra, ahol nagyon sok csillagot láthatok, amelyeken kívül még nagyon sok van, amit nem látok, vagyis a csillagok világa végtelen.

Így maradt meg bennem a végtelen fogalma.

Mikor már udvarolgattam, nem hagytam ki Piri mamát a locsolásból. Édesanyám után mindig Ő következett, hímes tojásajándékozással a részéről. Szerelmemhez csak ezek után mentem locsolni, mivel távolabb lakott. A Tőle kapott hímes tojást sohasem hasonlítottam össze a Piri mamától kapottal, tudván, hogy a szerelem elvakítja az embert,

ezzel elkerültem a rivalizálás lehetőségét gyermekkori jelképemmel. Egyszer meséltem kedvesemnek Piri mamáról, megemlítvén, mint gyermek, hogyan ragaszkodtam Piri mama hímes tojásaihoz. A következő locsoláskor, a kedvesemtől kapott hímes tojás teljesen hasonlított a Piri mamától kapott tojáshoz. Kiderült, hogy vele festetette. Megértettem, hogy a szerelem csodákra képes.

Harangoztak, de nem a nagypénteki búcsú harangok szóltak, hanem a lélekharang. Piri mamát búcsúztattuk. Nem tudom, hogy akkor is esett, vagy csak könnyeztem. A férfiember soha nem sir. Tényleg így van? Sokszor megtörténik, hogy könnyes szemmel fekszünk le vagy kelünk fel. Mi akkor az igazság? A helyes álltás az, hogy a férfiember nyilvánosan nem sir. Nehezen megvalósítható, de nem lehetetlen megteremteni ennek az alapját, hiszen a Piri mamától áradó szeretet, nem látható, tehát végtelen, lelke is láthatatlan, a végtelenbe távozik, a csillagok közé. Itt csak a hímes tojások festésével fog foglalkozni, így a lélekharang hangja nem más, mint a nagypénteki harangoké, mikor nekifogott a hímes tojások festéséhez, mindannyiunk örömére. Valahogy így vesz körül minket véghetetlen szeretete. Sírásnak helye nincs, mert folytatja az évekkel ezelőtt elkezdett munkáját. Este úgy véltem, hogy egy új csillag jelent meg az Égbolton. Fénye beragyogta a szobámat, jelezvén jelenlétét a végtelen csillagok halmazában.