Ízlések és pofonok

Egy stramm mélyhegedű, a nőcsábász brácsa -
jeles zeneművek avatott tolmácsa -
szopránhegedűnek tette volt a szépet,
ám egy koncerten a lanttal félrelépett.

Hiába volt diszkrét, a lóláb kilógott:
unta a mandolint, csellóban csalódott.
Sokat sírt miatta a karcsú klarinét,
anorexiás lett egy termetes spinét. 

Jó ideig flörtölt - szemben úszva árral -
a nyafka, rátarti hawaii gitárral.
Irigyelte a dob, fenyegette fagott,
a szertelen brácsa mindenkit elhagyott.

Nem érdekelte már a tuba tompora,
a síró nagybőgő, zokogó zongora,
nem ért célt zsarolás, se könyörgés, pofon,
nagy kosarat kapott a szexi szaxofon.

Végül szemet vetett szájharmonikára,
a hangszertanoncok legifjabbikára,
ki, bár képzetlen volt, érzékien búgott,
s a mi Don Juanunk mindjárt belezúgott.

Ám a cserfes csitri semmibe se vette,
ábrándos szavait hetykén kinevette.
A szép szájherflinek öt furulya tetszett,
szénaboglya mellett állt össze a szextett.

A mélyhegedűnket féltékenység ölte,
még az angolkürt is világgá kürtölte:
Hiába jó ízlés, disztingvált misztika,
kényes barokk fölött győz a nyers rusztika.