Szilágyi Ferenc Hubart:

Esténként úgy nézek

Dagasztani tett el jó kovászt az anyám,
apám bizakodva fejtette borát.
Friss kenyér, víg pohár volt a ház asztalán,
ha erre járt rokon, kósza jóbarát.

Vagyont nem reméltünk, nem gyűjtöttünk soha,
pedig a két szülő holtig dolgozott;
úgy foszlott az élet rongyos álma tova,
a hittel kiszabott, gonddal foltozott.

Hiányzik mindkettő. Nagyon messze járnak,
arra, hol nem érték már a földi jó;
nem kell napfény, eső a reményhatárnak,
s nem bántja a termést aszály, bősz folyó.

Esténként úgy nézek fel a magas égre,
magam vigasztalva, én, bolond, konok,
nyugalmat találtak sok év után végre,
és remélem, ott fenn nagyon boldogok!