Sávoz az alkony,
 szél fut a parton,
 űzi a fellegeket,
 nap parazsába
 száll  a madárka,
 vérvörös égre jegyez.
 
 Szárnya a tolla,
 mint a motolla
 verdesi, majd’ elalél,
 léte az étke,
 várja a fészke,
 s gyors követője az éj.

 Cseppnyi madárkám,
 rémit-e, várván,
 sors keze majd hova sújt?
 Léted az étked,
 gyermeked, fészked - 
 álmod is érzi  a súlyt.

 Nézz csak a napba!
 Földbe ragadva
 sárba tiporna e félsz;
 bírd a  bizalmat,
 hidd a jutalmat,
 óvd a reményt, amíg élsz!