Egyszer mindennek vége szakad,

Az évek múlnak, a perc tovaszalad.

Ősszel a levél is elhagyja az ágat,

A fa csak szunnyad, mi lehullott elszárad.

Ha te lennél a fa, én a föld alattad,

Együtt állnánk ellent szélnek, zivatarnak.

Szorosan fognálak, belém kapaszkodnál,

Tudod egyedül sokkal gyengébb volnál.

Mikor a nap tűzne, lágyan rám hajolnál,

Forró nappalokon hűs árnyékot adnál.

Védenénk egymást, hisz közös a létünk,

Tudjuk jól, együtt, soha nem kell félnünk.