A nézőteret  halk zsibongás töltötte be, csak néha hallatszott egy-egy kihívóbb kacagás. A lassan kezdődő koncert a harmadik volt a sorban, melyet már hagyományosan Angéla rendezett.
Ezzel olyan tehetségeknek adott bemutatkozási lehetőséget, akiket még nem fedezett fel a világ, pedig fel kellett volna fedezze. Nehezen sikerült a Ruperto-Carola egyetemmel megegyeznie, de végül sikerült helyet szerezni az előadásoknak. Megnyugvást érzett.
Ezek az események segítették túlélni az átélt fájdalmakat. 
Szerette a várost, döntése nagyrészt ezért esett erre a helyre.
Heidelbergnek atmoszférája volt. A múlt itt kézzelfogható, az utcák, a házak, még a macskakövek is mesélnek valamiről.
Sokat sétált a várost kettészelő Neckar partján, mikor el kellett menekülnie, hogy erőt gyűjtsön a másnapokhoz. Mindig csak egy nappal gondolkodott előre. A cél csak annyi volt, hogy túlélni a holnapot…
 
Manfréd nem tudott eljönni, de Angéla nem is bánta ezt. Nem akart most beszélgetni, csak lehunyt szemmel hallgatni a muzsikát.
A levél járt az eszében, amelyet induláskor a szálloda portása adott át.
Elolvasta, és majdnem összerogyott. A portás ijedten kérdezgette is, de nem válaszolt, csak elindult tétován.

- Ott az a nő az – mutatott Angélára Hans, a függöny résén kilesve.
- Ott az első sor közepén? – kukucskált Zoltán a feje fölött
- Igen, Ő az.

Zoltán egy darabig figyelte a szomorú arcot, a semmibe révedő szemeket, és érezte, hogy megmozdul benne valami. A hála érzése keveredett valamilyen megfoghatatlan nyugtalansággal, kíváncsisággal. Úgy érezte, a játékával el tudná űzni a szomorúságot erről a kedves arcról. Bizonyítani szeretett volna. Neki kell játszania, csak neki. Szerette volna elbűvölni ezt az asszonyt. Érezte a belőle áradó kisugárzást.
Zoltán már nem számított fiatal kezdőnek. Tehetséges zeneszerző és előadóművész volt, a  negyvenes évei derekán, de valahogy eddigi élete során nem sikerült kitörnie az ismeretlenség mindent összeolvasztó tégelyéből. Kezelhetetlen tűz lobogott benne, öntörvényűvé és kiszámíthatatlanná téve az embert, akit mélyen elrejtett mindenki elől.

A villanyok elhalványultak, a függöny szétnyílt.
Angéla nézte a férfit, ahogy leült a zongorához, és megborzongott, mert váratlanul találkozott a tekintetük.
Zoltán végig söpört ujjaival a zongora billentyűin. Hatalmas erővel kezdett szárnyalni a muzsika, megállítva még a lélegzetet is a teremben.
Tekintetét Angélára szegezte, fogva tartotta a félénken rebbenő szempillákat.
Játszott, és maga sem ismerte dallamok futottak a húrokon, lelke minden fájdalmát rázúdítva közönségére.

A szálloda hálószobájában félhomály volt, a vastag brokát függönyök nem engedték át az utcán szikrázóan fénylő napsugarakat. Jó pár perce csörgött a telefon, mikor Angéla a kagylóért nyúlt, és halkan rekedten beleszólt.
- Tessék...
- Végre, hogy felvetted! Hol voltál az este? Kerestelek – hallotta a türelmetlen hangot
- Nem mindegy?
- Nem mindegy, és jó lenne, ha hazajönnél végre. Beszélnünk kell a történtekről.
- Szerintem nincs szükség beszédre.
- Angéla, ha nem rohantál volna el, megmagyaráztam volna a helyzetet.
- Nem akarok magyarázatokat hallani.
- Nem jelentett semmit.
- Láttam…
- Nem hagyom, hogy kilépj az életemből, remélem tisztában vagy azzal, hogy az nem fog sikerülni.
- Igen, tisztában vagyok vele.
- Rendben – a telefon kattant és csak búgott. Angéla csendben leeresztette a kagylót.

Vissza akart merülni a gondolatokba, az éber álomba, melyből a csörgés riasztotta fel. Nem aludt egy percet sem mióta hazajött. A zene átjárta érzékeit, még mindig a hatása alatt volt. Nem emlékezett az arcra, csak egy szempárra, mely úgy érezte a szíve legmélyére látott.
Egyszerre rázta a hideg és volt melege.
Tegnap este, a levél, vagy a zene hatására, vagy csak egyszerűen, mert akkor jött el a pillanat, de rádöbbent, hogy nem akar tovább élni.
Nagyon sokáig azt hitte, hogy boldog az élete. Aztán váratlanul és kegyetlenül összetört a felépített világ, mint egy ócska, rosszul kiégetett cserép, melyet az első fagy darabokra aprít, összerakhatatlan apró szilánkokra törve.
A boldogság, összességében nem létezett többé.
Voltak az önálló pillanatok, mint egy album képei, megsárgult fakó színekkel, de ő már csak egy szereplő volt benne… Csak egy kellék egy több felvonásos előadásban.
Beleolvadt a hétköznapokba, tette amit úgy gondolta, tennie kell, és élete filmje kockánként pergett, mint homokórából a kis szemek.
- Csak megalkuvás volt –  a szavakat hangosan is kiejtette, és a könny észrevétlenül tört utat magának az arcán.
Az éjjeliszekrényen zavaros víz állt egy pohárban, mellette a levél.
Nézte a papírt, majd lassan, óvatosan a kezébe vette.

Egyetlen Szerelmem!
Kérlek, bocsáss meg a fájdalomért, amit okozok.
Ma éjjel elolvastam az összes leveled. Már nincs bennem keserűség.
Tisztán, könnyedén, jó érzéssel szeretlek. Mindennél és mindenkinél jobban.
Már nincs bűntudatom sem emiatt.
Mikor utoljára beszéltünk, azt hiszem szombat volt. Az maga volt az élet, az igazi egyetlen boldogság számomra. Újra hallottam a hangod, éreztelek.
Végtelenül hiányoztál már, és nem tudtam, mit tegyek. Hívtalak.
Ismét remény költözött a szívembe, de tudom, hogy nincs mit remélnem.
Volt időm végiggondolni az elmúlt hónapokat. Soha akkora boldogságot nem éreztem az életben, mint mikor beszélgettünk, hallhattam a hangodat és éreztetted velem, hogy szeretsz.
Te voltál számomra az ÉLET. Minden pillanatban velem voltál, bennem.
Köszönök mindent.
Kérlek, nagyon kérlek, légy boldog. Mindig boldog. Megérdemled, és én mindig csak azt szerettem volna, hogy boldoggá tehesselek. Önző voltam, bocsáss meg érte.
Szerettelek volna magam mellett tudni. Hiába mondta a szám azt, hogy nem akarlak a családodtól elvenni. Ez a lelkem mélyén soha nem volt igaz. Magamnak akartalak. Azt szerettem volna, ha örökké ölelsz és csókolsz. Kívántalak minden pillanatban.
Bocsáss meg nekem, hogy ilyeneket írok, de muszáj őszintének lennem.
Tudod, én tényleg mindent megpróbáltam. Nem sikerült.
Nem tudtam hazudni tovább magamnak sem. Nem tudom folytatni ezt az egészet.
Fáradt vagyok és elkeseredett Vágyom rá, nagyon vágyom arra, hogy ne gondoljak semmire, ne tudjak semmiről, csak a csend legyen körülöttem, a végtelen csend.
Ezen túl már mindig veled leszek.
Ott leszek a szellőben, mely az arcodat simítja, az esőcseppekben melyek a bőrödet érintik, a madárcsivitelésben tavasszal, mely a füledbe érkezik, a napsugárban is, mely felhevíti érzékeid, vagy az almában mely az ajkad érintheti…
Ha majd a tengerparton sétálsz, a homokban is ott leszek. A hűs hullámok úgy ölelnek majd, mint ahogy a karom és a testem ölelt, ahogy álmodtuk a jövőt, melyről tudtuk, hogy soha nem jön el.
Nem akarok búcsúzni, hisz nem megyek sehová.
Beléd költözöm, picit a szíved csücskébe… Tűrj meg ott, kérlek.
Dugj egy picike rekeszbe, ne tudja senkisem, csak mi ketten, hogy ott vagyok. Benned…
Ne gondolj rám, csak tarts meg ott, hol hallom majd a dobogást, mely egy picit nekem is dobog.
Nagyon vigyázz rá, mert nincs más hely, hol szívesebben lennék…
Örökké szeretlek Egyetlenem…

Angéla a levelet lassan, óvatosan összehajtogatta, lágyan simítva a hideg papírt.
Arcán könnycsepp gurult le a szája sarkáig.
A pohár tartalmát egy szuszra itta ki.
Bebújt az ágyba, s a levelet a szívéhez szorítva elaludt… Mélyen, nagyon mélyen…

folyt. köv