Lőrinczi L. Anna: Mindig van egy utolsó

Búcsúztál tőlünk, csak én nem tudtam akkor;
Nagykörűre emlékeztünk "az volt ám a jó"
viccelődtél, s éreztem - fáj benned a szó.
Mintha itt lennél most, hiszen csak tegnap volt, 
- jólesik a beszélgetésünkre gondolnom.
Arcomat széles mosolyba fonta
az elfelejtett cipő, az ott felejtett labda,
friss emlékünkké vált a találkozós Zenta.
Hazudok, mert tudtam! Éreztem, hogy búcsúzol,
de nem akartam! Nem akartam hinni a valót!
Látlak, ahogy kezedben papír, arcodon mosoly,
amit előadtál, nekünk írtad – a mi tükrünk volt -,
ahogy Te láttál minket szeretettel, bohón.
Emlékszel a kirakatra? Boldog volt a hangod...

[…]

 – Én nem akartam rendezni egy Rólad kirakatot!
Megőrizlek örökre, ahogy a papíros képet ott,
és a telefonba kuncogó utolsó nevető hangod.