Amikor felülök a mozdonyra, nem tudom,
milyen érzés lesz nem felülni rá. Talán vár
egy visszatapsolás, egy sikeres előadás
visszhangjaként, lehet, többször is. Nem
tudom. Nem voltam sosem jó színész,
átláttak rajtam, a főszerepeket is más
játszotta el, láthatatlanná váltam,

azt hiszem. Szerepálmaimat

egy polcra tettem, porosodjanak
helyettem, ma már kocsmába
járok, ott meg ha valakit
hívnak, kihívnak, maximum
cserepeire törik, de vissza nem.

Azt mondják, nincs náluk
ragasztó. Nincs nálam ragasztó, olyan
könnyfakasztó-kiakasztó, amelytől
mosolyogni tudnék.
Bárcsak lennének
ragasztható évek!
Fiatalkori éveket ragasztanék fel,
talán egy mozdonyra, azt már
beolvasztották, súgja segédem
a Múzsa, akkor

gyermekkori házunk falát
ragasztanám össze, később ne
dőljön be, rá is írnék valami
kék színű butaságot, „jó így együtt!”,
Anyu, Apu majd botot keresnek,
a hátsóm előre fáj, így utólag is,
aztán már együtt rohannánk, mint

lottózóba a jól értesültek,
letörölhetetlen tintáért,
mit nem ír át
rettegő jövő.


Nyugatplusz
II. évfolyam 2.szám