Egész délután a kocsiját bütykölte. Mit mondjak? Nem volt túl szórakoztató, valahogy kibírtam. Honnan ez az energia benne? Nem is értettem. Nekem elment már az a maradék kedvem is, ami még megvolt... Hogy képes megújulni és folytatni ezt a vége-hossza nincs szerelést. Éhes is voltam, meg szomjas is... Fáradt is, a hiábavaló várakozástól. Már azt sem tudtam mire várok?

Csalódott lettem, és lehangolt. Nem így képzeltem el. Mi lehet abban lelkesítő, hogy kénytelen kelletlen nézzem a bütykölését? Bántott ez a közömbössége, mennyire nem tudom őt elmozdítani a kocsijától. Rossz kedve rám is átragadt, ott is maradt.

Mit keresek itt nála? - gondoltam. Kedvem lett volna felpattanni, elszaladni.

Miért hívott egyáltalán? Olyan feleslegesnek éreztem magam. Végre megkérdezte:

- Mi bajod van?

- Hát büdös vagy! Más semmi - feleltem fintorogva.

Elmúlik ne aggódj!

Azért se, hogyan megyek haza reggel?

Hát gyalog, ha másként nem megy. Mi az a tizenkét kilométer?

Ez a válasz nem igazán tetszett neki.

- Hát mit tegyek?... ha egyszer nem indul be ez a fostalicska, akármit is próbálok tenni. Nem érted wazze?

Nem szóltam egy szót sem. Értettem én. Nagy a baj. Hogyne értettem volna, de a hátam közepére sem hiányzott, hogy nyakig olajosan, időnként fel-fel tűnve a kocsija alól, órákon keresztül próbálja megoldani a lehetetlent. Ha legalább eredménye lett volna? Mindezt ott állva végig kellett néznem.

Éhes és szomjas voltam. Túl korán jöttem el otthonról, nem ettem egy falatot sem. Nem tudhattam nála mi vár. Nem így szokta.

Lement közben a Nap... és én egyre türelmetlenebb lettem.

Nem érdekelt, hogy a kocsija jó vagy sem. Mentem, és mertem magamnak egy tányér gulyást. Jó előre megfőzte, csak melegítenem kellett.

- Azt mondtad megvársz! Nekem is kopog a szemem az éhségtől - szólalt meg végre.

Hallottam, de elnyomtam magamban az érzést, bár tudtam, igaza van. De nekem is!

- Tudom - de meddig várjak még?... feleltem, majd egyszerűen leültem az asztalhoz, egyedül. Más körülmények között, saját birodalmamban ez nem így történt volna. Lett volna legalább valami rágcsálni való.

Miután már nem kínzott tovább az éhség, vártam, fejezze be végre és legyen olyan ismét a hátralévő pár óra együttlétünk, amiért érdemes volt ennyi kilómétert leutazni hozzá, amilyen lenni szokott.

Későre járt, mire kibújt végre a kocsija alól, olajosan, piszkosan. Ruhájából kimosakodott végre. Nem tudta, de hányingerem volt a gázolaj szagától is. Emlékeztetett a páromra, aki annak idején elviselhetetlen bűzösen, hajjal állított haza, kvázi meg kellett fürdessem. Azóta is hánynom kell, ha megcsapja az orromat ez a bűz.

Ő is evett végre. Kiszolgáltam.

Fásult, lehangolt, kedvetlen volt.

Nem érezte, hogy kell ennél valamivel több. Nem arra vágytam, hogy ledöntsön, leigázzon, szétfeszítsen, belém hatoljon. Szeretni akartam, önfeledten, odaadón, vágyakkal feltöltődve, érzésektől feltüzelve. Így van egyedül értelme.

Lassan oldódott csak fel bennem a görcs, pedig tudtam igyekszik visszazökkenteni, mert valahol ő is érezte, nem jó vágányra futottunk.Tudta, mivel hozhatná meg a kedvem, miután kértem, de már ez sem működött.

- Tedd fel a számunkat! - keresve valami kapaszkodót. (Szerettem volna feldobni ezt a langyi délutánt. Nem azért, mert nem esett jól vele a szex, de a zene, ha megszólalt, minden sokkal érthetőbbé vált. Nem kellettek szavak, a ritmus pótolta. Hagyni, hogy a zene átjárja minden porcikámat.... A zene. Ami olyan hatással tudott lenni rám, mint semmi más. Éreztem, lüktettem, feltüzelt. Felforrt bennem a vér, és szinte hasított a hangja ereje... Felkorbácsolt érzékeimmel olyankor magamhoz öleltem az egész világot, percig sem hagyva nyugtot magamnak. Tombolni szerettem, ha olyan volt a kedvem és azt kívántam bár soha ne lenne vége...Bolondoztam, játszottam, fáradhatatlan, minden maradék energiámat beleadva ilyenkor a táncba...)

De most minden hiába.

Közömbös maradt... És nekem értenem kellett volna az okát. Helyette azon agyaltam, miért nem érzi azt, amit én? Annyi elfojtott, üres nappal és éjszaka után kell, hogy valamitől feltöltődjünk, vagy csak én éreztem egyedül ennek a szükségességét?

Komolyabban akkor kezdtem belegondolni, mit is mondott, az éjszaka csendjében:

"Hát, nem tudom hogyan foglak kivinni reggel a buszhoz?"