Az ember ereje véges, aki megpróbál segíteni a bajbajutotton, de kíméletlen, ha megélhetése kerül veszélybe. Az értelmetlen, hiábavaló küzdelem, az ellenállás lassan felemészti.

Az asszony erősen töpreng, megpróbál egészen a lelke mélyéig látni, vajon jót cselekszik-e? Ha hagyja a nő menjen a maga útján. Járja végig ismét a poklot, amit már annyiszor, de most már minden segítség nélkül.
Rájött, nem lehet egy személyben mindenki jótevője!

Mikor lépi túl az ember önmaga határát, amit már nem lehet tolerálni, elnézni, elviselni? Nincs már megbocsátás, nincs több idő, elfogynak a lehetőségek a hogyan továbbra? Hogy segítsen? Már csak egyedül a józan eszére hallgathat. Rádöbbenve arra az érzések nélküli, rideg és kegyetlen valóságra, hogy itt a vége. Nincs tovább! Ennyit bírt el! Hol van a tűrőképesség határa?

És az a másik, aki kér, elfogad, ígér, de újra, meg újra csak hazudik, becsapja, nem tud, vagy nem akar változtatni a rossz életén, mittudoménmiért? Dehogynem tudja!
Újrakezdés, ha létezik olyan, egyedül nem megy!
Eszébe jut mit is kért tőle, amikor befogadta. Ígéret volt bőven, rengeteg, ami sokáig váratott magára. Az asszony újra meg újra megpróbálta jobb belátásra téríteni, hogy nem lehet ugyanott folytatni az életét, ahogy régen, ott, kint az utcán. Azt abba kell hagyni! Hányszor kérte, szakítsa meg rossz „barátaival” a kapcsolatát. De hiába.

Nem fogta fel kellő súllyal, hogy az utcáról mentette meg őt, amikor hozzá fordult, mert már senkije sem volt, senkinek sem kellett. Se az apjának, amíg élt, se a testvérének, aki még van, se a barátjának, aki még úgy ahogy megvolt. Őket is becsapta. Nekik is hazudott. A sok be nem tartott ígéretek. Nem tudott szakítani a múltjával, vagy nem is akart. Legalábbis nem úgy, ahogyan kellett volna. Leülni, józanul átgondolni, mit is tehet ebben a helyzetben? Megpróbált munkát találni. Az ajtók sorra csukódtak be előtte. Mindenhonnan kidobták. Csak ígéretek voltak. Amitől viszont nem lehetett jóllakni. Pénze sem volt, csak egy rossz előélete, amiből ha szeretett volna is kijutni, segítség nélkül lehetetlen. Olyan volt, mint egy buldózer. Mindig ment, rohant, ügyeket intézett. Fantasztikus energiával dobta bele magát szinte mindig ugyanabba az életbe, amit régebben művelt.
Azt tudta, hogy nem lehet belenyugodni abba, hogy itt a vége, hogy nincs megoldás. Újra meg újra megpróbálta megértetni, beszélni vele éjszakába nyúlóan, aminek a végeredménye mindig ugyanaz, egy be nem tartott ígéret volt. Hiába mondta, hogy segítséget csak ahhoz tud adni, ha új életet kezd, ahhoz nem adhat, hogy tovább folytassa a rossz életét. Nem tudta letörni az ellenállását, megakadályozni a menési kényszerét, ami újra az utcára vitte, és ahonnan már nincs visszaút.