Dobd el és menekülj!... Semmi sem tarthat örökké!... Fordíts hátat minden eddigi rossznak, amit okoz, és kezdj végre új életet, de már nélküle!...
Azon a napon olyan erős volt bennem az elhatározás, a hit, az akarat, mint még soha azelőtt.
Úgy éreztem, ha most nem teszem meg, akkor többé nem leszek rá képes.
Több volt ez holmi szenvedélynél. Szinte mindent pótolt, ami elérhetetlen volt addig a számomra. Attól a perctől kezdve, hogy megérintettem, úgy éreztem, elvesztem... Nem tudtam többé szabadulni tőle. Velem volt, minden pillanatomban. Azelőtt soha semmi sem volt rám ilyen hatással. Uralta szinte a gondolatomat, minden percemet, az egész lényemet.
Aztán egyszer csak észrevettem, hogy már nem én tartom a kezemben a sorsom, hanem átvette teljesen az irányítást felettem. Úgy éreztem elárult engem. A ragaszkodásom, hogy minden, amit feláldoztam érte és eldobtam magamtól, hiába volt. Többé már nem töltötte be a szerepét. Akkor rádöbbentem, hogy semmi sem tarthat örökké! De egymáshoz voltunk láncolva. Nagy volt a kötődés. És minden erőmre szükségem volt, hogy ezt a láncot elszakítsam.
Egészen addig, amíg meg nem próbáltam szabadulni tőle, nem is vettem észre, mekkora hatalma van felettem. Gyengének és szánalmasnak éreztem magam. Iszonyú volt a felismerés, hogy minden igyekezetem hiábavaló. Megpróbáltam többször is eldobni, szabadulni tőle, de hiába!...
Mígnem azt mondtam magamnak...
- Dobd el és menekülj!
- Ne nézz vissza!
- Ne keresd soha többé!
- Becsapott téged.
- Elhitette veled, hogy csak rá van szükséged.
- Azt hitted semmivel és senkivel nem pótolható.
- Hány évet vesz el az életedből?...
Látni se akartam többé!
Teltek-múltak a napok és én úgy éreztem sikerült végleg elhagynom. Egyre jobban eltávolodtunk egymástól és már hinni kezdtem, el fogom tudni felejteni. Visszatért az erőm. Kivirultam. Szabad voltam!
És akkor jött az a pillanat!... és az illúzió visszatért.
