Hát erre nem számítottam, amikor elindultam rövid bevásárló körutamra. A lányomat várom délután az unokámmal és megígértem, hogy a kedvencét készítem el, és akkor tessék! Hosszúra fog sikeredni.

Mennyi ráérő ember, pont most kell nekik is nagybevásárlásokat eszközölni? Annyian vannak a piacon, mint a nyű. Mintha mindenkinek égetné a zsebét az a kevéske pénzük. Mert, ahogy elnézem a kosarukat, nem igazán van megpakolva egyiknek sem, inkább csak az árúnak van nézőközönsége. Micsoda felhozatal? Nekem sem a másik kosarát kellene figyelgetnem, inkább igyekezni, hogy amit összeírtam, az meg is legyen minél előbb, annál jobb... De, ni csak? Kit látnak szemeim? Régi kedves barátnőm egykedvűen sétálgat a tömegben, de milyen letört, mosolytalan? Csak nincs valami baja?
Jó régen volt nálam utoljára, és milyen jót dumáltunk a születésnapunkon, fene jókedvünk volt akkor. Igaz, ketten voltunk, nem is hiányzott senki más, nem is a napján, de nem ez volt a lényeg, csak nevet adtunk a gyereknek. Úgy váltunk el akkor, hogy ezt megismételjük hamarosan. Ennek már fél éve, de egyikünk se kereste a másikat.
Miközben ezen gondolkodtam, mellé is értem. Észrevett. Feltűnt nekem, hogy a máskor az ilyen alkalmankénti összetalálkozásainkkor mindig fülig ért a szája, de most valahogy szokatlanul egykedvűen vette tudomásul, hogy lát.

- Szia öreglány! - köszöntöttem vigyorogva. - Mit lógatod itt az orrod? Talán nem elég bőséges a választék? - próbáltam egy kis mosolyt csalni az ábrázatára.

- Szia. - szólt a rövidke válasz. - Á, dehogy, nincs semmi bajom... (de engem nem tud átvágni. Most már azért is érdekel, mi a fene okozza a rossz kedvét. Nem ehhez szoktatott. Mindig ő volt, aki az én hangulatomat is fel tudta dobni alkalmanként. Most meg?... Azért is kiszedem belőle... feledkeztem meg egy pillanat alatt, hogy az imént még igyekezni akartam. Ráér, messze még a délután. Különben is tartozom egy ígérettel, amit nem tartottam be, talán most jött el az ideje.)

- Nagyon sietsz? - kérdeztem.
- Miért? - Úgy nézek én ki, mint aki siet valahová? - Hová? - Minek?... (Naaaa. - gondoltam ez már kezd hasonlítani az én beszédes barátnőmhöz. Máris elárulta, hogy nincs minden rendben a háza tájékán.)
- Nem ülünk be a cukiba? - Igyunk meg valamit és közben mesélj, mi van veled?
- Éppenséggel beülhetünk, ha nem sietsz? - felelte.
- Van itt a közelben egy jó kis traccsparti hely. - Tudod mit? Úgy meginnék egy sört. Gondolom te is. Menjünk be a Dianába. Üljünk ki a teraszra.
- Ok. Benne vagyok - mondja. Én is megszomjaztam. (Látszott rajta, hogy egy kissé megkönnyebbült, már ettől a meghívástól szemmel láthatóan kizökkentettem..., mintha felélénkült volna.)
- Na mesélj öreglány! - miután a pincér letette elénk a két sört és elment. Erre az ártatlan kérdésre a reakciója meglepett.
- Hagyj engem békén, ne öreglányozz, éppen elég baj nekem, hogy a barátom is mindig banyáz. Nem vagyok én öreg. - kel ki magából, de már vigyorog. - Jó, - enyhül meg kissé, tudom, hogy te így szoktad, nem is ez zavar, hanem, hogy sajnos igaz. Megöregedtünk.
- Öreg az országút! - felelem. Tudod mikor vagyunk mi azok? Hol van az még? - De komolyra fordítva a szót, tényleg látom, hogy nincs valami rendben. Nem szoktál te ilyen szontyoli lenni. (Több se kellett neki. Miközben ittuk a sört, megeredt a nyelve. Rágyújtottunk mindketten, mint szoktunk..)
- Tudod valamit nem értek. Annyi minden szar dolgon az életben túl tudtam magam tenni. Nem akarom elkezdeni az elejétől, tudod te mi mindenen mentem keresztül, de ezt, ami mostanában velem történik, - komolyan mondom - nehezen viselem. Tudod, - említettem neked, hogy írogatok, amatőrködöm, hiszen beszéltem már róla.
- Igen mesélted. Még mindig ott vagy? Hiszen egyszer már el akartál onnan jönni. Azóta sem változott semmi?
- Nem. Sőt. Ha lehet még rosszabb a helyzet.
- Nem értelek. Miért van neked erre szükséged? Miért nem hagyod ott őket a csudába.
- Nem tehetem. - feleli. Ott vannak a "gyerekeim". Én "szültem" őket.
- Hú, de költői vagy!
- Ezt te nem értheted. - Két és fél évet nem lehet csak úgy otthagyni. Rengeteget írtam!
- Tudom azt, hogy egy megszállott vagy. Olvastam párat tőled és jókat írsz. - Mi a bajuk akkor? - Mi nem tetszik nekik? - kérdeztem.
- Semmi nem tetszik nekik, annyira nem, hogy sorra fordulnak el tőlem. Tiltanak le magukról. De ez hosszú történet. Nem akarlak terhelni vele, meg aztán újra csak előhoznám a sérelmeket, amit pedig jobb lenne elfelejteni... (Erről a letiltásról mintha hallottam volna már valakitől. Neki az volt a véleménye, hogy azok az embereknek, akik letiltogatnak magukról másokat sincs minden rendben a házuk tájékán, akik ilyen eszközökhöz nyúlnak ott valami jellemhiba van.)
- Tudod mit? Van egy ötletem. Megisszuk ezt a sört és feljössz hozzám. Addig nem engedlek el, míg ki nem panaszkodod magadból ezt az egészet. Nem nézhetem tétlenül, hogy a legjobb barátnőmnek ilyen szarság elvegye az életkedvét. Közben segítesz a sütés-főzésben.
- Benne vagy?
- Nem bánom.
- Akkor mehetünk?
- Ok. Mehetünk.