Emlékeimben örökké….!

Közeledik a karácsony és én egyre gyakrabban jutok el gondolatban odáig mit is jelent számomra. Magammal beszélem meg, kivel is mással, hiszen a családom, akik valaha is számítottak nekem, nagyon megfogyatkoztak. Hiányzik a teljes létszám, amikor még egy nagy család voltunk! A gyermekkorom, amikor még számomra az ünnep a várakozás örömét jelentette, amikor a körülöttem zajló hajcihőt nem úgy éltem meg, mint valami rossz előjelét valaminek, ami készülőben van, hanem izgalommal, és szeretettel néztem, és vártam a végkifejletet.
Számomra az ünnep a hajnali ébredést juttatja az eszembe, amikor korán reggel visításra keltünk fel, és mi gyerekek, abban a pillanatban talpra ugrottunk és rohantunk az ablakhoz, hogy lássuk, ahogy leölik a disznót. Istenem! Hogy sajnáltam szegény párát! Olyan volt a hangja??? … és mindig is érzem azóta is, hogy először hallottam, az életéért küzdött az a szerencsétlen pára, de akik legyűrték ugyanezt érezhették akkor! Sok éhes szájat tömtek be azzal a szegény disznóval!
*
Hogy féltem, amikor az előkészületek zajlottak! Amikor le kellett mennem a pincébe és tudtam, ott van az a disznó, aki arra vár, dehogy várt, mit tudta ő, hogy mi lesz a sorsa? - Le fogják szúrni! – Nekem le kellett mennem a pincébe, fát hozni, ahogy anyám kérte, és hiába volt minden ellenkezés, hogy én nem szeretnék oda lemenni, mert félek, nem volt párdon. Összeszedtem minden bátorságomat és beslisszoltam a fáskamrába, ott kicsit biztonságban éreztem magam, ugyanez kifelé. Disznóval nem is találkoztam! Ott röfögött, közel a másik kijárathoz, ő is a menekülésen gondolkodott!
*
Milyen érdekes így visszaemlékezni? Mindig is a pince és a padlás jelentette számomra a veszélyforrást. A pince, mint mondtam, a sötét, beláthatatlan részeivel, a padlás ugyanezért, mert a két ház közös kéménye mindig is egy választóvonal volt a házak között, és a mögötte részre soha nem merészkedtem. Hm.
*
A száraz ruhát pedig akkor is le kellett szednem a kötélről, ha bennem nem volt elég bátorság ehhez. Segítenem kellett anyámnak, mégsem vallhattam be neki, hogy én félek a padlástól is! Rám mindig számíthatott, mert sokkal gyorsabban tettem meg a visszafelé utat, mint ő azt elképzelte? Az okát soha nem kérdezte, és én nem mondtam.
*
A mosókonyha tisztára súrolva. Az előkészületekben, amikor már cseperedtem, nekem is részt kellett vennem és milyen élvezetes volt, amikor később az illatokkal megtelt szinte az egész lépcsőház két emelete. Elviselték a lakók, mert tudták anyám nagy szíve tartogat valamit a számukra is, úgyhogy jó lesz megbékélni a szagokkal, ha kapni is szeretnének valamit. A türelmüket anyám mindig is honorálta, ezért került olyan kevés hurka, és kolbász a füstölőbe!
*
Milyen sokan voltunk akkor, amikor az ünnepek előtt egy-egy ilyen disznóvágásra sor került! Mennyire élveztem a nyüzsgést, milyen izgalommal vártam a fejleményeket. Az első harapnivalót, ami ilyenkor szokás. A hagymán megsütött vért. Az volt az első falat, na nem az egész! Kellett a hurkába! De sokan nem tudják, hogy milyen a disznó töke, hagymán megsütve? Hm. Valami fenséges!!!
Aztán, amikor a nap végefelé már gyérült kissé a teendő és már csak a vacsorára koncentráltak, már alig vártuk a sült kolbász, hurka, töltött káposzta és egyéb falatokat, finomságokat, hát az volt maga a csúcs! Én így érzékeltem! …. Mit fáradtság? Segítettem én is, ahol tudtam, amit kértek, tehát mint, aki jól végezte dolgát, úgy részesülhettem én is a javakból, mint akárki más!
*
Milyen ügyesek voltak az emberek, az asszonyok, anyám, akik annyi mindent képesek voltak megtenni azért, hogy az év során felnevelt disznó, végül is bekerüljön egy egész családnak a megélhetését biztosító éléskamrájába, amit nálunk spejznak, és padlásnak neveztek. – De én tudtam a járást felfelé, és még mielőtt odalopakodtam volna, ahol lógtak a már füstös kolbászok, valami megállította mindig a kezem, amikor arra vetemedtem volna…. de azt nem szabad!... Hogy mi volt az, ami megakadályozott, nem is tudom?
*
És amikor együtt volt az egész család, micsoda mennyei, béke és nyugalomnak éppen nem nevezhető édes zsivaj, már így gondolok rá, akkor talán kissé elviselhetetlen volt, néha, de ma már, szinte hiányzik!