Idézet: Aranyosi Ervintől

Láttam fenn a fákon, magasan, messzi ágakon, hol a nap jobban érte, finomabb, szebb, nagyobb lett a gyümölcse tőle, mégis sérült volt legbelül, mert itt-ott a nap megperzselte.

Megpróbáltam a szebbet elérni, felnyúlni a magasba, akkor tudtam meg mennyire törékeny, mikor újaimmal elértem és szinte magától lehullott a porba, hát csak ennyire csalóka... bizony a belsőt ez a külső pompa erősen takarta...

Érdemes e a szebbért fára mászni, ma sem tudom, innen lentről nem jól látni, nyújtózkodva, egyensúlyozva, botladozva magasságokat elérni, vagy két lábbal a földön, óvatosan lépegetve, araszolva menni tovább kicsit mindig előbbre, sok-sok évet hátrahagyva, remélve, egyszer talán értem is eljő a szerencse, elérem a nagy csodát, melynek neve: boldogság...

Miközben erre vártam, vágytam, észre sem vettem, többször is milyen közel jártam, mekkora magasságokat bejártam, és azt hiszem boldog voltam, elsuhantam az élet mellett én és nem fordítva, néha ordítva, mire mindent mit szerettem, kész csoda, hogy elértem, mi jót az élettől kaptam jóval fizettem, a rosszat visszaadtam...

Ráeszméltem, még mindig maradt pár választásom, mi kárpótolhat, mit sokszor feladni kényszerültem, visszavettem, a szabadságom, azt sem adják ingyen. Elcserélni a boldogságért, olyan mint a semmiért szeretni egészen. Bár a szerelemre is mondják: kortalan, nem reménytelen, mint ahogy az élet sem örök, végtelen, próbáld ki, addig, amíg képes vagy szeretni, de bármi áron ne tedd..., mert "magasan messzi ágakon, hol a nap jobban érte, finomabb, szebb lett a gyümölcse..." és aki elérte, annak vajon megérte?