Ügyesen veszi a kanyarokat. Az út, ami tele van gödrökkel, eddig nehezen volt járható, most akadálymentesítik, a javításokat végre elkezdték, és mire kitavaszodik újra járhatóvá teszik, a közlekedést megkönnyítik... Miért ne lenne benne hitük, hiszen tele vannak céllal, mire mindaz megvalósul, amit elterveztek, amit szeretnének, sok mindent addigra elvégeznek...

Potyog már a dió. Mire összeszedik, alma is akad bőven amit leszednek a fáról, zsákba teszik, mára a súlyból neki éppen elég... Szerencse, hogy még a nap is kisüt. Mondja valaki, hogy nem szép ilyenkor az ősz? Október végén csendes már a határ, sehol egy lélek, sehol egy madár, valahol kutya csahol, vonyít, a füst magasra száll.

Goldi utat tör magának, leül miközben egyre kémleli a tájat, ez már az övé is, így gondolja, ezért is vigyáz annyira reája. Jól érzi magát! - gazdája magában nyugtázza. Nem félti, ha néha szem elől téveszti...

Ideje nekünk is jobban körbenézni, ha még nem is tudom mit kezdjek magammal, már látom, e szép időt ki is használom. Előveszem végre az ásómat, hogy nekiálljak...

Jól felázott a föld, mégsem sáros. Úgy szalad bele az ásó, hogy erőlködnöm sem kell, csak egy kicsit szuszogok, miközben a három gödröt kiásom, szemeim előtt már a piros rózsákat látom, a fizikai munkától én ugyan sosem fázom...

Hát bizony a szőlőt az idő megsínylette, imitt-amott a tőkék kiszáradva, kidőlve, nem is kevés hiányzik belőle, mi nekem az a nyolc gödör, ha tudom új vessző kerül a helyére, látom az új szőlőt magam előtt, számban érzem a finom, édes nedűt...

Azt hiszem elég is volt mára, ha az ember előre látja, tudja, értelmet adott a napnak és tőle valamit kaptak, észre sem veszi, e közben ő, s a nap is lenyugodott, ettől, vagy mástól újra bizakodott.