Július volt. Visszatekintve az egy évvel ez előtti időszakra, percre, ugyanilyen hőség volt, mint az idei év azonos időszakában... Majd minden napra jutott beszámolni való az éppen aktuális eseményekről, hogy hol tartunk. Nagy munkában voltunk akkor, hiszen, aki olvasta a bejegyzéseimet, az tudja mekkora szerencse ért, ha ezt a részét nézem a dolgoknak. (A másik feléről nem beszélek, mert az most is fájdalmas emlékeket hordoz.)

A munka dandárján túljutva, hogy ne csak arról szóljon a nyár, abbahagytuk kis időre, hogy átadjuk magunkat az élvezeteknek is... Volt belőle részünk az árnyékban! Egy vihart is ott vészeltünk át a nagy diófa alatt, de nem annyira heveset, mint az idei nyári zivatar volt, attól jóval szelídebbet, de azért izgalmas perceket éltünk át..

A különbség a régi mozgalmas napok és a mai eseménytelenek között óriási!.. El sem hinném, ha nem a saját bőrömön tapasztalnám, látnám, érezném. Amíg volt ki a gondunkat viselte, a szárnyai alá vett, segített - most már tudom - mi mindenre voltam, lennék képes, ha emberemre találnék? Csakhogy a körülmények ezt nem tehették tartóssá. Sikerült viszont mindkettőnknek túljutni egy olyan időszakon, ami egy kicsit pótolta azt a hiányt, amitől mindketten szenvedtünk, az egyedüllétet egy kicsit magunk mögött tudhattuk..

Ez az év ezért, azért nem adhatta vissza az elmúlt év azonos időszaka örömeit, bár igyekeztem túltenni magam a problémán, de belátom, az ember egy társsal képes megsokszorozni erejét, akaratát, értelmet ad a mindennapoknak a közös terv, a cél, és a hatalmas súly, amit cipel magán, megoszlik a vállakon, elviselhetőbbé, könnyebbé téve az életet egymás számára, átmenetileg..

Nem mondom, hogy ennek teljesen vége szakadt, de semmi sem ugyanaz már, mint ami egy éve volt. Kicsit sem hasonlít hozzá. Ha nincs, ki még időben felrázza az embert, lassan visszasüpped, elhatalmasodik rajta az üresség, a feleslegessé válás érzése és egyre nehezebbé válik azon felülemelkednie.. Apátiába süllyed.

Célok nélkül olyanná válik, mint a koronájától megfosztott, egyedül a gyökereibe kapaszkodó erős fa, ami képes volt gyenge hajtást növeszteni, de ami még mielőtt megerősödhetett volna, az első vihar kettétörte..

Most ősz van, annak is nem a szebbik változata, olyan sírós, tocsogós, hűvös, barátságtalan, amikor az ember nem szívesen mozdul ki a szabadba. Ilyenkor belekapaszkodik az emlékeibe, egy kis nyarat varázsolva a hétköznapokba, de ezt sem szabad túlzásba vinni, nem szabad belemélyedni, mert a passzivitás olyan irányba tol, amiből pedig nemrég jó volt kikeveredni.

Van, amikor a hatalmas súly nem oszlik meg a vállakon, nem lehet a másikat terhelni, mert az övé is éppolyan hatalmas teher és félő hogy összeroppanna, ha még a magunkéval is terhelnénk. Semmi nem olyan már és nem is lesz, mint egy éve, amikor még volt, aki hazavárja.