Tegnapelőtt, igaz, hogy a férjemet megvádoltam azzal, hogy „kurvázik”, de mára szemet hunytam felette. Ma nagy nap van, Nőnap. Ezért ruhát váltottam és megpördültem előtte..

- No, hogy tetszik az új ruhám? – kérdeztem ártatlanul, majdnem komolyan. Józsi erre csak azt felelte:

- Biztosan tetszeni fogsz a főnöködnek. (Hát, ha ő mondja, lehet benne valami? – gondoltam időt sem hagyva magamnak a további töprengésre, mennem kellett ugyanis. Búcsúzóul, idő híján a szokásos puszi is elmaradt.)

Laza napom volt. Ez tovább gondolni engedte a reggeli affért. Ha jobban belemélyedtem ez magyarra lefordítva azt jelentette, hogy féltékeny a drágám, pedig semmi oka nem volt rá idáig. De, ha már ilyen színes a fantáziája, legalább lenne rá valami oka.. Össze akar hozni a főnökömmel, pedig én a Bélát komázom? Tovább még nem is jutottunk, de, ami késik nem múlik... Méghogy megcsalni őt vele? Hiszen alig ismerem. Kissé felháborított a puszta gyanúsítás, ennyi..

Délutánra, mikor az ünnepi előkészületek kapcsán betereltek bennünket egy nagy helyiségbe, ahol minden-minden, ami a szem s szájnak ingere fel volt halmozva asztalokon, egy röpke pillanatra el is feledkeztem minden másról. Még a reggeli intelemről is, hogy időben menjek haza. Köztudottan szende lélek lévén ekkor még eszembe sem jutott, csak néztem a Bélát, aki a meghívott férfi vendégek között szerepelt, mint majdan bennünket, nőket szórakoztató egyént. Amikor megláttam, egy pillanatra megfeledkeztem arról, mit is mondott a férjem Józsi, hol volt már a reggel, a főnökömet emlegetve?... Biztos arra gondolt, hogy … - de nem, az nem lehet, hiszen a Béla sokkal közelebb áll hozzám. Pláne most. Akkor még ő is?.. de most messze van és az idő előrehaladtával egyre jobban éreztem Béla közelségét.

Le nem vette volna rólam a szemét. Hogyan láttam volna meg ezt, ha én nem nézek vissza rá? Visszanéztem. Csak ennyi történt, semmi más. Arról nem tehettem, hogy körülöttem szinte megszűnt a világ létezése. Csak egymást láttuk. Pedig még csak nem is voltunk egyedül. Körülöttünk mindenki táncolt. Amikorra az egész estét betöltő táncnak vége lett, már el voltunk varázsolva. Egyikünk sem tehetett róla. Talán az ital, amit addigra elfogyasztottunk volt a hibás. Ami végképp betette a kaput nálam, eszembe jutott, az a felháborító vádaskodása, ami nem most kezdődött. Ha legalább a Bélával hozott volna kapcsolatba, akkor nem szólok egy szót sem, de a főnökömmel? Ez után a baki után már nem hányhatja a szememre, hogy mekkorát tévedett. Eszembe jutott, amikor Szilveszterkor a szomszédasszony át akart hívni egy pezsgős koccintásra, a visszautasítás nem volt véletlen részemről. Első férjem Józsi ugyanis nem átallott vele csalni. Ezt a Feritől, a radiátorszerelőtől tudtam meg, akiből valamilyen módon ki kellett csikarnom a vallomást. Az istennek sem akarták beengedni őt - mondotta, pedig kitartóan csengetett. Mi lehetett más az oka a késlekedésnek, ha nem az, hogy el voltak nagyon foglalva? Mire gondolhatott a szerelő, ha nem arra, hogy az most fontosabb, mint neki kinyitni az ajtót? No, meg én is? Hát nem? Fontosabb „más” dolga akadt. Na, mindegy - gondoltam akkor, eddigre már utáltam vele egy levegőt szívni és a hátam közepére sem hiányzott szomszédasszonyommal a pezsgőzés, de nem úgy a férjem, Józsinak. Alkalom szüli a tolvajt – gondoltam megengedően. Nekem mi volt akkor közöm hozzá ugyanis, aki betegen nyomtam a kórházi ágyat? De mivel a Bélát a sors most az utamba sodorta, nem is egyet, hanem kettőt léptem a férfi irányába, mert senki nem várhatta el tőlem, hogy adósa maradjak férjem, Józsinak.

A lépés akkora volt, hogy ott találtam magam a bungalójába. Közel volt. Emlékszem, már akkor is ki voltam borulva, hisz nekem a főnököm csöppet sem volt az esetem. Hogy is gondolhatta ezt? Ellentétben a Bélával, aki tényleg rám mászott a nőnapi buli kellős közepén, a táncparketten.

De nem ez volt az egyetlen piszkos gyanúsítgatása. Összehozott volna még fűvel, fával, pedig én az első emeleti pasit csak messziről stíröltem, mert ha a közelébe kerültem egy pillanatra, elállta az utam. És addig nem engedte kivinni a szemetet, míg valami ígéretet ki nem csikar belőlem, hogy mikor találkozunk végre? Nem adtam rá lehetőséget, de ott lógott mindig a levegőben... Alig telt el pár hónap, máris én voltam a „kurva”, mert szerinte a munkahelyemen a főnökömmel félrekettyintgetek. Ami aztán tényleg kiborított és ledegradáló volt a főnökömre nézve, hisz őt nem lehet azért ugyanazon a napon említeni, mint a Bélát. Vele egy éjszakát nem lehetett volna egy napon emlegetni, mert intellektuálisan is más volt, mint a „főnököm”. Nem is értem Józsit?! Amikor én a melós Bélával kavartam, akkor miért a főnökömet „kurafizta”? Na mindegy, elég bonyolult ez a pasi..

Vagy volt az az eset, megint csak Szilveszterkor, amikor az egyetlen barátnőmmel akkor sem hagyta abba a táncot, amikor a zenének már régen vége volt. A barátnőm férje egyre csak mondta, hogy ne figyeljek rájuk, hanem inkább rá és tegyük azt, amit ők, de én nem hallgattam rá. Helyette lekaptam a cipőmet és közéjük vágtam. Igaz, hogy ez már régen volt. De akkor is a fejemre olvasta, hogy féltékeny vagyok. Pedig csak dühös voltam. Ezek után hiába hívott a Feri, a barátnőm férje én el se mentem a találkozóra. Akkor is, amikor vele töltöttem az éjszakát, a fal felé fordulva.

Így másnap reggel bátran nézhettem férjem, Józsi szemébe, és mondtam neki. – Te mindig csak gyanúsítgatsz engem! Én teljesen ki vagyok akadva tőled! Méghogy, a főnököm?... Hitte vagy nem, de megjegyezte, hogy olyan kipihentnek tűnök. - Persze, hogy az vagyok - mondtam, hiszen egész éjszaka aludtam. További kérdéseit már nem hallottam, ki voltam merülve és bevertem a szundit. Nem tudom mire is gondolhatott amúgy, de egyszer csak megszólalt a telefon, a titkárnő a vonal másik végén, hogy ott van a melóhelyen és éppen tudakozódik a főnököm felől. Na ettől azért kicsit kiakadtam, de ahogy körbenéztem a lakást, a dühöm egy pillanat alatt átment elérzékenyülésbe, amikor megláttam egy csokor virágot a vázába, egy üveg bort, amiből alig hiányzott valami, és két poharat, arról nem is beszélve, hogy ki is takarított. Megenyhültem. Mégis csak rendes dolog volt tőle, hogy gondolt rám Nőnap alkalmából.

*

Végezetül elmondom, ő se szent ám! Egészen másként emlékezett mindenre, amikor válásunk után meglátogatott néhanapján és azt mondta: - Milyen jól meglettünk volna egymással, ha én nem vagyok olyan. - még mindig a főnökömet emlegetve. Én meg, mert olyan jó vagyok, meghagytam ebben a tudatában. Nem mondtam meg ugyanis, hogy a főnököm nő. Legyen egyszer neki is igaza. Mert az olyanok, mint én elviselik azt is, amit a sors rájuk mért.