Ekkor erősen megragadtam és teljes erőből húzni kezdtem, de akkora volt az ellenállása, hogy jobbnak láttam mindkét kezemet szabaddá tenni, mert egy kezem kevésnek bizonyult. Ledobtam hát a szerszámot. Ennyire még soha sem akartam leigázni, miszlikbe aprítani, ízekre szedni valamit, ami pedig olyan sokáig tudott örömömre szolgálni, hogy még magam is meglepődtem, most meg csípi a szemem. Úgy kapaszkodott bele mindenbe, ami csak az útjába került, mint aki tudja, érzi, az élete függ tőle, ha velem találja szembe magát.

- Nem adod fel? Hát én sem! - kiáltottam, legalábbis annak tűnt még a suttogás is. A cél elérése érdekében ekkor egy hirtelen mozdulattal a földre vetettem magam. - Velem nem szúrsz ki! - kiáltottam ismét, legalábbis annak tűnt.. (ha akkor valaki meglátja, milyen eszköztől sem riadtam vissza, hát biztos a hasát fogta volna a röhögéstől) mert én bizony dobtam egy hátast és átkúsztam a kerítés alatt, mint egy gyakorlott kúszó-mászó, hiszen nem először vetemedtem ilyesmire. Meggyőzve magam kissé, hogy menni fog, pocak ide vagy oda, az erőfeszítésemet siker koronázta. Ugyanis, amint közelebb jutottam az áldozatomhoz nem volt menekvése. Még egy kicsit kapálóztunk - sérülések nélkül magam sem úsztam meg - majd végleg megadta magát a vadszőlő.

Nagy nehézségek árán sikerült végre feltápászkodnom és diadalittasan néztem körbe-körbe, de sehol egy lelket nem láttam! Csalódottan bár, de tudomásul vettem, hogy ezen tettemet sem koronázta semmiféle elismerő pillantás...